A The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.

A magát századosnak kiadó Duke Halliday egy táskányi pénz birtokában lévő, Fiske nevű férfit üldöz fél Mexikón keresztül. A menekülőnek a nemrég még majdani, de most már nyilván sosekori felesége, Joan (Jane Greer) is a nyomába ered, ugyanis Fiske tőle is megfújt 2000 dollárt. Duke az amerikai hadsereg hadnagya, a pénz, amit most kerget, az ő gondjaira volt bízva – de nem ez az egyetlen problémája. Az igazi százados, Vincent Blake őt, az üldözőt üldözi, ugyanis meg van győződve róla, hogy Duke magának nyúlta le a hadsereg zöldhasúit.

A The Big Steal kis túlzással egyetlen nagy üldözési jelenet. Duke és Joan a porzó mexikói utakon száguldanak Fiske nyomában, az ő sarkukban pedig Blake lohol hasonló állhatatossággal. Siegel ért a tempóhoz, a film alig 70 perce megállás, pöcsölés, üresjárat nélkül zakatol előre, és amikor éppen nem autógumik csikorognak, és nem fegyverek dörögnek, akkor dialógusok csattognak. A lendületes akciófilm tipikus vonalvezetésű, de a tipikusnál jóval frappánsabb, energikusabb, kedvesebb/szemtelenebb szerelmi szállal/nemek harcával egészül ki (a férfias és kemény, de kedélyes Mitchum és a bájos, de határozott és csípős Greer remek páros), a komikumhoz pedig még egy mexikói rendőrkapitány ötletesen, finoman felvázolt karaktere is hozzátesz. A szereplőgárdából csak Blake-et kihagyó szállodai jelenet (rövid pihenő a hajsza közepette) egy fél filmre való helyzetkomikummal zsonglőrködik.

A The Big Steal a fentieknek megfelelően egy kellemes, ártalmatlan kis film, és csak nyomokban lelhető fel benne a noir súlyos, mindent elborító sötétsége, nyomosztó álomszerűsége, morális ambivalenciája és fatalizmusa. Ez inkább „csak” egy szórakoztató, lendületes akcióvígjáték-limonádé, olyasmi, amit a ’80-as években Mel Gibsonnal csináltak volna meg. De azért a fináléján otthagyta a kézjegyét a tény, hogy a noir aranykorában készült: amikor a kép a mexikói hegyek és sivatagok vadromantikus tájairól beszűkül egy kis, sötét szobába, amiben annak rendje és módja szerint előkerülnek a fegyverek, az árulások, az ökölharcok és a hullák, a The Big Steal majdnem katapultálja magát a nagyok közé. Majdnem. Más kérdés, hogy így is messze emlékezetesebb azok többségénél, amiket Hollywood manapság akar eladni akár az „akció”, akár a „vígjáték” címkével.