Fabrizio De Angelis szerette a pénzt. És  nem volt hülye az öreg, tökéletesen tudta, hogyan tegyen rá szert. Mindig tisztában volt vele, hogy mikor mire van szüksége az olasz filmiparnak, lázasan követte a nagy szomszéd kontinens filmes trendjeit, vagyis ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor tudta, hogy a makaróni mellett mikor mit lehet lenyomni a digó közönség torkán. Első fontosabb munkája a később méltán hírhedtté vált Umberto Lenzihez kötötte: ez volt a Napoli Violenta, a Betti-trilógia középső darabja. Lenzi után később olyan egyéb, az olasz filmiparban sztárnak nevezhető színészek és rendezők dolgoztak a kezei alatt mint, Laura Gemser, Maurizio Merli, Ian McCulloch, Ivan Rassimov, Enzo G Castellari (aki szerint Fulci neki köszönheti a Zombi 2 rendezői székét) és Joe D’Amato, a pornó európai fenegyereke.

Az köztudott tény, hogy a '70-es években az olasz filmipar talán legnagyobb fénykorát élte. Szinte pillanatok alatt építettek komplett iparágakat egy-egy sikeres amerikai produkció köré, és sorozatban gyártották azok olcsó, ám annál szórakoztatóbb másolataikat. A szorgos munkáskezek, ha kellett westerneket, ha kellett, rendőrfilmeket pakoltak össze nonstop a futószalag mellett - a trendek tehát mindig is erősen befolyásolták az olasz mozit. Aztán az évtized második felében olyan masszív horrorláz lengte körbe nagy csizmát, hogy a fal adta a másikat. A dolog indikátora George A. Romero volt, aki az 1968-as Az élőhalottak éjszakájával akaratán kívül is egy régi műfaj új alapjait tette le, hogy aztán filmjének 1978-ban elkészült folytatásával, a zseniális A holtak hajnalával valóságos lavinát indítson el. A zombifilmes őrület egészen a '90-es évekig tartott, és szinte megszámlálhatatlan jobb, és hát hogy is fogalmazzak szépen, kevésbé jobb alkotással örvendeztette meg a világot. A bő 10-15 éves divathullám leginkább ikonikus és legsikeresebb olasz filmje minden kétséget kizáróan Lucio Fulci 1979-es Zombi 2-je lett. Ezt De Angelis is tudta, hiszen ő volt a producere.

De Angelis hajlamos volt az utolsó cseppet is kifacsarni a keblén dédelgetett gyermekeiből, és érezte, hogy a zombitémában gazdagon akad még kiaknázható líra. Ez az érzés pedig vagy egy jól irányzott kópiát vagy egy folytatást jelentett nála. Ez esetben az előbbi mellett döntött, és már-már kényszeresen összeházasította a Zombi 2-t a korszak másik legendásan hírhedt és zseniális filmjével, Ruggero Deodato Cannibal Holocaustjával. A vadházasságból született szuperötvözet a rohadt mód kreatív Zombie Holocaust címet kapta.  A rendezői székbe az akkortájt 67. életévét taposó, tömegfilmeken edződött Marino Girolamit ültették, aki hírnevét ennek a filmnek, és a Commissario Betti kalandjait jegyző trilógia első és utolsó részének köszönheti.

A cselekmény New Yorkban indul, ahol egy helyi kórház dolgozói különös csonkításokkal tarkított halottgyalázásokra derítenek fényt. A sorozatos  bűncselekmények után csapdát állítanak az elkövetőnek, akiről hamar kiderül, hogy tettei hátterében különös törzsi rítusok húzódnak meg - lelepleződése után egy gyönyörűen megkoreografált snitt keretein belül kiveti magát a kórház ablakán. A főorvos egyik kedves, fiatal pártfogoltja, a meglehetősen attraktív körvonalakkal rendelkező Lori, aki mellesleg antropológus is egyben, rájön, hogy a törzsi csonkítások nyomai egy bizonyos Kito nevezetű szigetre vezetnek. Lori és Dr. Chandler (nem, nem a Jóbarátokból) néhány újságíró társaságában elindulnak a szigetre, hogy kiderítsék, mi is zajlik az események hátterében. Miután kisebb nehézségek árán elérik céljukat (félre akarják vezetni őket, hogy ne derüljön ki a sziget sötét titka), megismerkednek az ottani orvossal, aki látszólag arra tette fel az életét, hogy gyógyítsa a helyi őslakosokat. Az ottani kannibál törzzsel való első találkozás után azonban hőseink gyorsan rájönnek, hogy a pszichopata orvos az őslakosokon folytatott különös kísérletek eredményeit rejtegeti a szigeten, és ezzel az elsőszámú célpontjává lépnek elő. Lehetőségeik híján azonnal menekülőre fogják a dolgot, azonban lábaik nyomán végtagok szakadnak, szemek fröccsennek és belek omlanak.

Ha finoman és diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy a sztori még az én olasz filmek iránt táplált mérhetetlen szeretetem ellenére sem mondható túl progresszívnek. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen lássuk be, hogy egy ilyen filmtől az ember nem vár mélyenszántó bergmani gondolatokat. Amit viszont várunk tőle, azt megkapjuk, méghozzá tömény esszencia formájában. A felvonultatott erőszak, a szinte vállalhatatlan színészi játék és a plágiumtól bűzlő szkript együttesen adják a film szépségét. Bár a veterán Girolami rendezésén erősen látszik, hogy nem mozgott otthonosan a műfajban, De Angelis vezetésével sikerült egy szórakoztató filmet összehozniuk, ízlésesen lekoppintva a Zombi 2-t, amelyből rengeteg dramaturgiai elem visszaköszön. De Angelis nem bízta a véletlenre a dolgot: előkapta Ian FUCKIN McCulloch-t és pár kisebb szereplőt Fulci filmjéből és elreptette őket az eredeti film forgatási helyszíneire. A végeredményre nem lehet panaszunk, hiszen mindenfajta fogyatékossága ellenére a Zombie Holocaustnak nincs egyetlen unalmas pillanata sem. És bár hiányzik belőle az a nyomasztó légkör, amely a Zombi 2-t körbelengte, és megtekintése közben a félelemtől sem rondítunk magunk alá, mégis tartalmaz megannyi groteszk és megmosolyogtató képsort, amelyek láttán egycsapásra beleszeret az ember. 

A fillérekből és pillanatok alatt összelapátolt film aztán Fulci és Deodato oldalvizein szépen beevezett, és összekalapozta a Ferrarit De Angelisnek. Később, a '80-as évek derekán a globális méreteket öltő VHS-mánia a világ minden tájára eljuttatta, és azóta az olasz B-horror egyik legikonikusabb darabjaként tartjuk számon. Persze, nincs mit szépíteni rajta, eredményei ellenére a Zombi Holocaust továbbra is egy olcsó iparosmunka marad - az azonban kétségtelen, hogy kor- és fajtársai közül az egyik legjobb.