Rozsdamarta autótetemek a homokban. Gyárak, munkagépek, a város forgataga után csak a Semmi, kaktuszbokrok, csörgőkígyók és lókoponyák. Agyadban adrenalin dörömböl. Verejtéked rád feszül. Benzin és benzedrin hajtanak előre. A valóság felhígul, a világ süvítő színsávokra bomlik körülötted. Nem állhatsz le. Nem adhatod fel. A tét mindennél nagyobb: személyes szabadságod, integritásod. Az Életed. Elemelkedsz a talajtól. Modern Ikarosz vagy, a Napkorong vonz magához. Felfelé zuhansz, egyenesen az égbe. Annyira nevetsz, hogy az már halálsikoly. Hiába figyelnek, nem értik, mi vagy. Egyesek készek lennének követni bárhová, másoknak potenciális veszélyforrást jelentesz. Mindent megtennének, hogy ellehetetlenítsenek. Félnek tőled. Látják, hogy nem tűröd a bilincseket. Az országút fehér cápája vagy: ha meg kellene állnod, belepusztulnál. A világ nem tűri jelenlétedet. A falak körbezárnak. Az egyetlen lehetséges megoldást választod: leszegett fejjel nekik rontasz.

A művészet valahol ott kezdődik, ahol az alkotás túllép önmagán, plusztartalmakat nyújt az információkon felül, melyeket közölni hivatott. Valódi befogadói élményről akkor beszélhetünk, mikor a mű képes lelki folyamatokat, felháborodást, dühöt, örömöt, vagy egyenesen extázist generálni bennünk. A Száguldás a semmibe (Vanishing Point) kétségkívül ilyen film: a fehér Dodge Challenger villámcsapásként hasítja fel a retinádat, felrobban az agyadban, kipurgál és megtisztít, a detonáció ereje pedig szíved legszenzitívebb pontjáig hatol. 

A történet puszta eszköz itt, ürügy a féktelen száguldásra, de lássuk: az ex-autóversenyző Kowalski (Barry Newman) feladata, hogy eljuttasson egy fehér Dodge Challengert Denverből San Franciscóba. Hamarosan összetűzésbe kerül a hatóságokkal, a rendőrség üldözőbe veszi, ügye pedig széles médianyilvánosságot kap, köszönhetően a vak, fekete rádiós Super Soul (Cleavon Little) buzgó lelkesedésének, mellyel a hajszát közvetíti. Kowalski a nép számára ikon, a hatóságok szemében szálka lesz, az egyszerű emberek áhítattal és izgalommal, a rendőrség értetlen, tehetetlen dühvel figyeli ámokfutását.

A Száguldás a semmibe amellett, hogy elképesztően pörgős, minden ízében vonzó, tökös és szórakoztató road movie, lényegében a Szabadság eszményéhez intézett hősköltemény, modern eposz, a mindenkori hatalom pofájába vágott, diadalmasan kinyújtott középső ujj. Megismételhetetlen bravúr, precízen felépített, megtervezett, mégis az ősi ösztönökre ható, elemi erejű, hátborzongató trip, a sivatag fölötti végtelenbe nyúló égboltra üvöltött forradalmi kiáltvány.

Dialógusok csak a legszükségesebb esetben segítik tájékozódásunkat, a rendező Richard C. Sarafian okkal bízik képei letaglózó erejében: mikor az országúti járőröket eszetlen vagánysággal, nyaktörő mutatványokkal, vigyorogva szívató Kowalski után a rádió stúdiójában extázisban táncoló Super Soult látjuk, az többet nyújt minden didaktikus tanulságnál, érezzük az örömöt, megéljük a pillanatot. A meztelenül motorozó gyönyörű lány, a csapdaként felvonuló ormótlan, tankszerű munkagépek, a kígyózó országút, a meghódíthatatlan, de felfedezésre váró sivatag mind olyan erős szimbólumok, melyek nem szorulnak magyarázatra. A Kowalski múltját felvillantó flashbackek bőven hagynak teret a találgatásra, a hős mindvégig a néző számára is titokzatos, megfejthetetlen, ebből következően vonzó jelenség marad.

1971-et írunk, a hippikultúra még tartja magát (a film teljes természetességgel kezeli főszereplője kábítószer-függőségét és a marihuána fogyasztást), de nem lehet kétséges, hogy a hatalom ökle hamarosan lecsap a virággyerekekre, a Szabadság hazájában ugyanis megengedhetetlen, hogy azt csináld, ami jól esik. A rendőrség figyelmét azonnal felkelti a látható örömmel száguldozó virtuóz sofőr, a zsaruk kezdetben egymásnak sem képesek megmagyarázni, pontosan miért is kellene feltartóztatniuk a kocsit, egyszerűen csak meggyőződésük, hogy ez a gátlástalan viselkedés nem helyénvaló. Bár a civil lakosság egy emberként ölelné keblére Kowalskit, ő közöttük is kívülálló marad: Super Soul segítségét csak vonakodva fogadja el, a segítségére siető hippiket elnéző mosollyal figyeli, véletlenül sem egy közülük. A düh, ami munkál benne, összeegyeztethetetlen a flower-power szellemiségével. A film elején tét nélküli szórakozásnak látszó rendőr-heccelés fokozatosan válik élethalálharccá, hiába tudjuk, hogy Kowalski felelősségre vonása nem szükségszerűen lenne súlyos, sőt, a végső csapda sem feltétlenül kijátszhatatlan, a szembenállás mindenkori vágya a végletekig hitelesíti hősünk motivációit. Mikor a hatóságok szó szerint megrohamozzák Super Soul stúdióját, ráadásul egy flashbackből megtudjuk, hogy Kowalski ellenérzései a rendőrséggel kapcsolatban korántsem megalapozatlanok, végleg nyilvánvaló válik, melyik oldalt kell választanunk. 

Ha mindez még nem lenne elég, íme néhány tényszerű adalék a Száguldás a semmibe kúlságfaktorának érzékeltetésére: Quentin Tarantino a Halálbiztosban nem csak megidézi a mozit, de konkrétan kimondatja szereplőivel, hogy ez a hetvenes évek egyik legjobb filmje (valamint nem lehetetlen, hogy a főhőst kísérő országos figyelem volt az ihletője a Született gyilkosok médiaszatírájának), a Primal Scream nevű kiváló, ám hazánkban méltatlanul kevesek által ismert pszichedelikus rockbanda pedig Vanishing Pointra keresztelt albumát teljes egészében ennek a műnek szentelte, nem csak számcímeiben (Kowalski) utalva rá, de konkrét hangmintákat is felhasználva belőle.

A Száguldás a semmibe bátor, felszabadító erejű filmélmény, ott a helye az olyan klasszikusok mellett, mint a Száll a kakukk fészkére vagy a Szelíd motorosok. Különösen ajánlom azok figyelmébe, akik szerint a társadalmi szabályrendszer elfogadása a szellemi érettség bizonyítéka, az érvényesüléshez elengedhetetlen, ily módon vállalható kompromisszum. Nem az. Csak a legtöbben szükségszerűen megtesszük, mert elhitetik velünk, hogy nincs más választásunk.

Mindig van másik út. Csak néha a Semmibe vezet.

(A filmből 1997-ben készült egy remake Viggo Mortensen főszereplésével, ami pont annyi figyelmet érdemel, amennyit a cikkben szántam rá.)