Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.

Kegyetlen, mocskos, bűnös hely a nagyvilág. Mindenfelé erkölcstelenség. Felelőtlenség, meggondolatlanság és rosszindulat. Fertő. Bármerre mész, faszfejek vesznek körül. Idióták. Emberi hulladékok. Nem tisztelnek semmit és senkit. Téged különösen nem. Förtelmesen gonoszak, érzéketlenek és durvák. Hiába próbálsz jó lenni, lépten-nyomon az utadba állnak. Keresztbe tesznek terveidnek. Te azonban más vagy. Különleges. Szerelembe estél. Megtaláltad a másik feled. A Múzsád. Tudod, hogy őt rendelték neked, hiszen annyira jó vele a szex. Felemelő, tiszta érzelmek ezek: a kúráson alapszanak. Testnedveitek vakolatával borítjátok szerelmetek templomát. Vele önmagad lehetsz. Olyannak szeret, amilyen vagy. Felnéz rád. Tudja, hogy képes vagy végigvinni mindazt, amit elképzeltél. Mert nagy dolgokra vagy hivatott. Írni fogsz egy könyvet. Még nem tudod, miről, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra. Ez jelentőségteljes dolog. Küldetés. Ehhez tapasztalás kell. Akkor is meg fogod írni, ha az a jöttment seggfej már írt könyvet, ráadásul hármat is. Nem hátrálhatsz meg. Eltünteted az útból. Rákényszerít. Mind ezt csinálják. Erőszakra kényszerítenek. Nem fordíthatod el a fejed, miközben azt kell látnod, hogy világodat beszennyezik, élettered meggyalázzák. Tenned kell ellene. Te csak őszinte próbálsz lenni, minden körülmények között kitartani elveid mellett. Az elvek fontosak. Azok tesznek emberré. Önmagaddá. És önmagadnál nincs fontosabb dolog a világon.

Ilyen gondolatok járhatnak Chris (Steve Oram) fejében, mikor újdonsült barátnője, Tina (Alice Lowe) társaságában lakókocsitúrára indul. Hősünk meglehetősen határozott férfiú, a végletekig kitart alapjaiban elcseszett értékrendje mellett, ami meglehetősen veszélyes ügy egy olyan figura esetében, aki szerint például többszörösen elkövetett szemetelésért balesetnek álcázott halálra gázolás dukál. Chris jót akar, de leginkább csak magának. Célja van, de pusztán annyi, hogy a valóság végre a fejében felépített rendszerhez igazodjon. Tina vakon, boldogan követi mindenhová, megváltóját látja benne, a férfit, aki minden lehetséges értelemben kitölti a benne tátongó űrt. Alternatív univerzumukban sokáig minden csodálatosan alakul (vagyis: mindenkit kinyírnak, akinek nem tetszik a pofája), a bajok akkor kezdődnek, mikor Tina rádöbben: tulajdonképpen ő maga is egyéniség, neki is vannak igényei, vágyai, és nem biztos, hogy Chris a legmegfelelőbb ember, aki mellett kiélheti azokat. 

Gombostűhegynyire szűkült világképükből, az empátia teljes hiányából fakadó tetteik következményeit párosuknak esélyük sincs felfogni. Nem tudják, mit cselekszenek. Meggyőződésük, hogy gondolkodásmódjuk helyes, a pillanatokat, mikor meginogni látszanak, hamar fölülírja a megnyugtató önigazolás: ők nem hibásak, a világ van totálisan elcseszve körülöttük. Hülyeségük esetükben nyilván a szervezet védekező mechanizmusa, ha belátnák, hová jutottak, valószínűleg nem élnék túl. Végtelenül primitív felfogóképességük csak odáig terjed, hogy azt lássák, mások mennyire nem tesznek semmit az ő boldogságuk ügyében, innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a körülöttük élők puszta létezését is személyük elleni támadásnak véljék. 

A Született gyilkosok álompárja, Mallory és Mickey Knox akár szimpatikusnak is mondhatók a Vérturisták szereplőihez képest. Tina és Chris ellenszenves személyisége fel sem veti az azonosulás esélyét, ráadásul Oliver Stone filmjének videoklipszerű, túlpörgetett vizualitásával szemben Ben Wheatley rendezése kifejezetten visszafogott, elszálltabb pillanataiban is inkább álomszerűen szürrealisztikus. A két főszereplő játéka félelmetesen hibátlan, kissé aggasztó belegondolni, hogy ők maguk (és Amy Jump, a rendező állandó tettestársa) jegyzik a forgatókönyvet is. A Vérturisták kétségkívül Wheatley legkönnyebben befogadható, akár közönségbarátnak is nevezhető filmje, ez azonban a Kill List és az A Field in England alkotójának esetében véletlenül sem felhőtlen, tét nélküli kikapcsolódást jelent.  Minden felmerülő szituációra jut egy remekül eltalált poén, a film elsődlegesen mégsem szórakoztató, sokkal inkább dühítő. Dühítő, mennyire igaz. Ez a két ember bármikor szembejöhet veled az utcán, bármikor a közeledbe férkőzhetnek, és nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy amit tesznek, milyen mélységesen helytelen. Nem tudsz segíteni rajtuk. Ők ilyenek. 

Borítékolható, hogy a film megtekintése után megveted majd magad, ha valami hétköznapi szituáció pár pillanatra dühödt indulatokat vált ki belőled. De garantáltan ki fogja váltani. Mert ilyenek vagyunk. Nincs mit tenni.