Kellemetlen lehet szép, fiatal nőnek lenni a XIX. századi Karnstein falucskában: folyamatosan és igen állhatatosan öldösik őket, hol az Isten, hol a Sátán nevében. Előbbiért Gustav Weil (az isteni, avagy ördögi Peter Cushing), a Testvériség nevű helyi boszorkányüldöző közösség megszállott, puritán vezetője a felelős, utóbbiért a hírhedt Karnstein-vérvonal legutóbbi ivadéka, a báró, aki kastélyának komor falai között a Sátán kegyeit keresi, és találja. A dicsőséges Hammer-korszak egyik legjobb, bár az agyonemlegetett klasszikusoktól ismertségben kissé elmaradó horrora, a Karnstein-trilógia záródarabja (a három film közti összefüggés inkább csak tematikai, nem kell a Twins of Evilhez az előző két rész), a boszorkány- és a vámpírmítosz összeházasításával borzongat. De nem elsősorban azért, hogy ijesztgessen és vért folyasson, hanem hogy annak az örök, sötét, ronda, mégis vonzó és izgalmas valaminek a természetét vizsgálja, amit pusztán úgy hívunk: Gonosz.

A romlott, borzalmas tévútra keveredett Jó (Weil) és az abszolút Rossz (a báró) máglyahalálokkal és emberáldozatokkal vívott harcának középpontjában a szemtelenül fiatal és szép Gellhorn ikrek, Maria és Frieda állnak, akik szüleik halála utána kerülnek gyámságba nagybátyjukhoz, a szikár puritánhoz. Az öreg boszorkányvadász már a dekoltázsukra vetett első pillantás után gyűjtené alájuk a gyújtóst, pedig a végtelenül naiv és jámbor Mariához képest még a meg se született bárány is pokolra való kárhozott. De Frieda már más kérdés: nyughatatlan, gonosz lélek, alig várja, hogy a rémhírekbe burkolt báró karjaiba vethesse magát. Jutalma az öröklét ígérete: egy harapás a nyakba, és már ő is hozzájárulhat Karnstein populációjának ritkításához.

A Twins of Evilben megvan minden, amit a felvetett motívumokra nyálat csorgató horrorrajongó elvár: sátánista szertartás, szűzlányáldozat, fejlevágás, kastélyostrom, karó a szívbe, forró szexualitás, pihegő keblek (az ikrek játéka egyébként rettenetes, bár nyilván egyéb kvalitásaik okán kapták a szerepet – ha ez nem lenne elég célzás, akkor hozzáteszem, hogy castingjuk alapját az 1970-es, Playmate-ként való pózolásuk jelentette). És mindez ráadásul csak a második legjobb dolog benne, illetve ha Peter Cushingot is számítjuk, akkor csak a harmadik. A legjobb a tipikus vámpírtörténetekkel szembemenő komplex (a)moralitás, a gonosz és annak az emberre gyakorolt hatásának ábrázolása, merthogy a boszorkányüldözés témája nem találomra került a sztoriba.

A vakbuzgó Weil ártatlan lányok egész sorát küldi máglyára, csak mert szépek, fiatalok, gyanúsan egyedül élnek, és gyanúsan nem borulnak le félpercenként Isten előtt. Peter Cushing saját korábbi Van Helsing-alakításait burkolja sötét, kegyetlen fanatizmusba – szándékai eredendően nemesek, de a Jó szolgálatának már csak az illúziója maradt, maga sem veszi észre, hogy sűrű keresztvetései és imamormolásai gaztetteket takargatnak. Önámításán hiába is látnak át többen, cselekedni senki nem mer, mert az Egyház hatalma túl nagy, a környéken pedig ráadásul véres trónt ül a Karnstein-kastély, aminek erejével még a császár sem mer dacolni: tudja, hogy a Sátán áll mögötte. A Gonosz tökéletes védelmet élvez, míg a Jó vagy fél, vagy délibábokat kerget, és tudtán kívül az ő munkáját végzi.

De a dolog nem fekete-fehér. A két Gellhorn-iker a jó és a rossz abszolút megtestesítői, a sármos és tisztességes, jóravaló helyi tanár, Anton pedig éppen az alma rothadt feléhez, Friedához kezd vonzódni. A rossz kell, mert az érdekes, az izgalmas, az vonzó, abban van rejtély és felfedezni való, a nyitott könyvként leírt Maria pedig csak az, ami a jó általában. Unalmas. Antonnak ebben a perspektívájában nyilvánul meg leginkább a Twins of Evilnek még a hasonló horroroknál is feketébb, szíve, amit a happy end sem tud teljesen negligálni: az ember semmi a csábító, megtévesztő, gyönyörű Gonosz színe előtt, sötétsége úgy vonzza, mint molylepkéket a fény, és a sorsa is hasonló azokéhoz.