Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat.

Alfonso Cuarón katasztrófa-thrillere az év legizgalmasabb filmje, pillanatnyi üresjárat nélküli, az érzékszerveket totális ejakulációba hajszoló adrenalinexpressz, olyan tökéletes műgonddal elkészítve, amit látva az utóbbi évek összes hollywoodi produktuma elszégyellheti magát. James Cameron minden idők legjobb űrfilmjének nevezte a Gravitációt, és nem a levegőbe beszélt – a puszta nyilatkozata és a döbbenetes IMAX-képek miatt valószínűleg többen össze fogják mérni az Avatarral (noha az nem „űrfilm”, ez pedig nem sci-fi), én elébe megyek a dolognak: a Gravitáció látványvilága jobb, grandiózusabb, elevenebb, kreatívabb. Igazibb.

Az Avatar esetében Cameron egy egész bolygót teremtett a semmiből, kedvére halmozhatta a fiktív Pandora tarka, vadregényes tájának és élővilágának stimulánsait, Cuarón viszont a valóságból építkezett, és nagyjából két látványelemmel tudott zsonglőrködni: a Földdel és az űrrel. Amit ezekből kihozott, arra nincsenek szavak.

A semmi, a negatív, a „hiány” a Gravitáció cselekményének és atmoszférájának legfontosabb eleme. Az űrben nincs hang, nincs kapaszkodó, nincs hová esni, és nincs tájékozódási pont, vagy ha van, nem sokat ér – az év legijesztőbb jelenete, amikor Sandra Bullock karaktere a törmelékfelhő okozta katasztrófa után kontrollálhatatlanul pörög az ürességbe. Az asztronauták tehetetlenek és riadtak, ahogy kiszakadva a Föld megnyugtató biztonságából, brutális erővel kapaszkodik beléjük a gondolat, hogy mennyire senkik és semmik a világmindenség peremén, hogy egyetlen rossz mozdulatuk nem bokaficamba vagy horzsolásba kerül, hanem az életükbe.

Emmanual Lubezki lélegzetelállító képei egyszerre ragadják meg az űr szépségét és kíméletlenségét, a hangok hiánya hol megnyugtatóan békés, hol zsigerien félelmetes, Steven Price zenéje visszafogott, mégis gyomorszorítóan hatásos leképezése az eposzi látószögből jelentéktelennek tűnő élethalálharcnak, a 3D végre nem csak parasztvakítás, hanem igazi, szédítő mélységekkel fokozza az élményt. Sandra Bullock pedig kétségkívül élete alakítását hozza a gyászoló anya szerepében, aki a halál torkában döbben rá, hogy még nem adta fel, még élni akar. (George Clooney-nak inkább csak a hangjával van alkalma játszani – a hangok ezért is rendkívül fontosak, főleg a film első harmadában, nagy szerencse, hogy nem kell szinkronnal nézni a filmet.)

Az, hogy „olyan, mintha ott lennénk a filmben”, nagyon elkoptatott sablon, nem is szeretem használni. De ha idén csak egy filmre használom, akkor az mindenképpen a Gravitáció. Cuarón TÉNYLEG odaviszi a nézőt a pusztító törmelékfelhő elől menekülő, hiperrealisztikus effektek közt hánykódó asztronautákhoz (néhány hajmeresztő snitt az ő szemszögükből van véve).

Sok rivális fog hülyén nézni jövőre, amikor egy „űrfilm” viszi majd előlük az Oscar szobrokat. Szenzációs  teljesítmény minden résztvevőtől.

Erre találták ki a mozit.