„It has two states of being: dangerous or dead.”

Óriásvaddisznó! Előfordulási helye: Ausztrália. Kedvenc elfoglaltsága: á, komolyan, ezt még kell mondani? Naná, hogy emberevés. Kétlem, hogy létezik olyan állat, amiből a horrorműfaj még nem faragott, vagy legalábbis, próbált faragni vérengző fenevadat. Na, jó, talán a nyuszik még kimaradtak a szórásból… hopp, nem szóltam. A Razorback a régi jól bevált receptet követi: végy egy tetszőleges jószágot, csinálj belőle egy átlagosnál jóval nagyobb és/vagy veszélyesebb példányt, és már jöhet is a sikongatás, menekülés, felkoncolódás. Ausztrál filmről lévén szó, a vaddisznó, ami arrafelé simán szétkap egy bárányt, kézenfekvő választás volt, mert a koalamaci és a kenguru félelmetessé gyúrásán azért igen keményen kellene dolgozni. 

A horrort évtizedekig pusztán hírből ismert Ausztráliának a ’80-as évekre már voltak szélesvásznú rémei és sorozatgyilkosai, de a közönség továbbra sem volt hajlandó tömegesen menni a moziba a zsáner egy hazai készítésű darabjáért. Ezen a Peter Brennan regényéből készült ozploitation, a Razorback sem tudott változtatni, mégis a korszak egyik legjobb és legfontosabb filmje a műfajban. Nem is azért, mert az ország akkoriban lényegében egyetlen elhivatott, bona fide horrorírója, Everett De Roche jegyezte (Patrick, Long Weekend), hanem azért, mert a későbbi Hegylakó direktora, Russell Mulcahy rendezte.

Itt kicsit kurvára álljunk meg: Mulcahy az a fickó, aki 1981-ben a The Buggles brutálsikeres Video Killed the Radio Star című klipjét rendezte (klimpírozott benne a pre-filmzenés Hans Zimmer is), ami megvilágításaival, vágásával, kamerakezelésével nagyjából a nyers gyökere annak a vizuális stílusnak, ami a ’80-as évek filmkészítését meghatározta. Csak annyit mondok: ez volt az első klip az MTV-n evör. Pár év alatt Mulcahy forgatott még videókat többek közt Bonnie Tylernek, Rod Stewartnak, a Duran Durannek, majd megkapta az első felkérést egy nagyjátékfilmre. Mire az óriásvaddisznó tombolását 1984 novemberében bemutatták, Amerikában a Mulcahy teremtette MTV-s stílus már egy rakás filmnek köszönhetően elterjedőben volt (az a gusztustalan Flashdance…), mégis megkockáztatom, hogy a Razorback az első igazi, de úgy istenigazi ’80-as évek esszencia. Ráadásul egy állatos horror keretein belül, ami naná, hogy plusz.

Leszámítva egy alapból nem várt fordulatot, amit most, miután lelövöm, már várni fogsz („Szóval, azt hitted ez itt a főszereplő, mi? Hát, akkor nyírjuk ki!”), a sztori igen egyszerűen és, óegek, kiszámíthatóan bonyolódik egy abnormális méretű és agressziójú vaddisznó körül, ami után egy feleségét kereső amerikai és egy unokája elvesztését megbosszulni óhajtó, megszállott, öreg vadász kajtat, két helyi bunkó nem kívánt társaságában.

Ahhoz képest, hogy a szűkös, de az akkori ausztrál horrorok közül még így is rekorder költségvetés (5,5 millió ausztrál dollár) fele (!) a mechanikus óriásvaddisznó megépítésére ment el, a stáb szája sokat sírt a használhatatlansága miatt. Ez magán a filmen szerencsére alig érhető tetten, mert a műfaji szabályoknak megfelelően Mulcahy ritkán mutatja mozgásban, direktben, sőt, sokszor csak a sziluettje vagy egy adott testrésze észlelhető – viszont mindig valamihez képest van pozícionálva a képen, hogy a mérete egyetlen gyors pillantással egyértelmű legyen. Erre a Razorbacknek szüksége is van, mert nem különösebben félelmetes, még csak nem is igazán ijesztő.

Túl a generikus sztorivezetésen, és a dög méretét hangsúlyozó, döbbenetet, sokkhatást célzó koncepción (és kár tagadni, hogy pl. az a kép, amin a bosszúszomjas vadász váratlanul célkeresztjébe fogja az állatot, lenyűgöző), ami a horror követelményeinek nem annyira a rettegéssel, mint inkább a képi kompozíciókkal és a trükkökkel  akar eleget tenni, valószínűleg eleve van egy határ, hogy mennyire tud félni az ember egy vaddisznótól, legyen az akármilyen nagy. Viszont ezt a koncepciót nagyon jól valósítja meg a Razorback, olyannyira, hogy a style over substance egyértelmű diadalmenete lesz belőle.

A videóklipesztétikának kevés horror tudta ennyire hasznát venni, Dean Semler szűrt, tökéletes ritmusban vágott képei hihetetlenül szépek. Különösen az éjszakai jelenetek: az embereket, tárgyakat, fákat rendre hátulról világították meg, ami persze kurvára életszerűtlen (Honnan a francból jön az a fény a puszta közepén? És az a fény? És amaz?), ellenben olyan vizuális tour de force-ot eredményez, hogy a fal adja a másikat. A szürrealista beütést több jelenet is erősíti, pl. az, amiben a főhős az outbackben étlen-szomjan, kimerülten ténfereg és hallucinál. Mulcahy furcsa, veszélyes, bizarr helyként ábrázolja az ausztrál vidéket, ami egyrészt önmagában „magyarázatként” szolgál az óriási vaddisznó létezésére, másrészt félelmetes hatásfokkal fordítja visszájára a tipikus horreszközöket. Kicsi, szűk és sötét belső terek helyett hatalmas kiterjedésű, nyílt terület van, amiről nem az jut először eszedbe, hogy van hová futni, hanem az, hogy nincs hová elbújni.

Különösen, ha városi ficsúrként szakadsz bele a nagy ismeretlenbe. A Razorbackben vastagon ott van a ’70-es évek ausztrál filmgyártásának központi motívuma, az ember és a természet szembenállása – illetve a civilizációé és a vadvilágé. Mert a két helyi tahó, akik saját titkaik és érdekeik védelmében cselekedve lépnek elő másodlagos antagonistákká, szívvel-lélekkel ide tartoznak: a föld alatt élnek, mint a patkányok, és a vidék legmagasabb pontján dolgoznak, véres-mocskos, kísértettanyaszerű húsfeldolgozó üzemükben (amit az Isten is horrorfinálé-helyszínnek teremtett), mint megkoronázatlan királyok. A kérdés megint felmerül: melyik a kegyetlenebb bestia, az ember vagy az állat? Jelen esetben mindegy. Csak pusztuljon mindkettő, és közben szórakozzunk jól!