A világ horrorrajongói nagy valószínűséggel a Hellraiser, vagy a szintén kultstátusznak örvendő Korbács óta tudják, hogy Clive Barker világában bármi megtörténhet, az eredetileg hatrészes, nálunk (remélhetőleg csak egyenlőre) két kötetet számláló Vérkönyvek olvasásakor azonban még így is érhetik őket gyomorforgató meglepetések.

Az író-rendező-producer Barker olyan kifacsart, torz, és egyben lenyűgözően gazdag fantáziával, gátakat és tabukat hírből sem ismerő képzelettel van megáldva, ami egy, a horror műfajában tevékenykedő alkotó esetében nem pusztán előny, de egyenesen alapkövetelmény kellene, hogy legyen. Azon túl, hogy ötletei eleve nélkülöznek minden visszafogottságot, van pofája rendesen ki is bontani őket, olyan irányokba terelve történeteit, melyek a legedzettebb olvasót is leesett (vagy inkább erőszakkal letépett) álla keresgélésére kényszeríthetik. Nincs az a képtelen, vérgőzös szituáció, amit ne tudna teljes természetességgel elénk tárni, hitelesen, aprólékos megmunkáltsággal közvetíteni. Barker nem vészjóslóan, komótosan építkezve sejtet, mint például Lovecraft (akinek szelleme ettől függetlenül erőteljesen kísért), szörnyei figyelmeztetés nélkül, sivítva rontanak ránk a sötétségből, torkunknak ugranak, az arcunkba vicsorognak. Bár könyvek esetében általában dicséretes, ha írójuk a részleteket olvasói fantáziájára bízza, itt kifejezetten előnyös, hogy Barker mindent kíméletlenül megmutat: nekünk esélyünk sem lenne úgy elképzelni a borzalmakat, ahogy ő prezentálja azokat.

Világai átgondoltak és következetesek, ragaszkodnak saját logikájukhoz, külön szabályrendszerrel rendelkeznek. Képzelete nem csupán elrugaszkodik, inkább egyenesen egy idegen dimenzióba katapultál, ahol semmi sem úgy működik, ahogy azt megismertük, mégis ismerősnek hat, mivel csak éppen annyira abszurd, mint mindennapos közegünk, melyet valóságosnak csúfolunk. Stephen King (aki az első kötet megjelenésekor Barkert simán a horror jövőjeként határozta meg) korai novellái között találunk hasonló gyöngyszemeket, de ezekben a sztorikban nyoma sincs a rémkirályra gyakran jellemző felesleges túlzásoknak, a történetek minden mozaikdarabja tökéletesen illeszkedik, fordulataik egymásból következnek, sohasem légből kapottak. A szereplők jelleme nincs túlbonyolítva, és mindig tűpontos, az író komoly emberismeretről tesz tanúbizonyságot, ennek megfelelően hősei a legritkább esetben pozitívak. Minden gyengeségünk, esendőségünk felmutatásra kerül, a karakterek döntései szinte mindig elhibázottak, mégis érthetők, átélhetők. Az őket fenyegető túlvilági iszonyat felfoghatatlan erejét megpillantva a könyvek szereplőivel együtt borulunk térdre, bűnösségünk teljes tudatában várjuk jogos jussunkat: a megtorlást. Mert Barker pokolbéli lényei kegyetlenek ugyan, de saját erkölcsiségük szerint igazságosak is, az, ami számunkra gonoszságként mutatja meg magát, nekik egyszerűen lételem. Az idők ősi kezdete óta létező, földi fogalmak szerint isteni hatalommal bíró kreatúráktól hogyan várhatnánk el, hogy a fajok hierarchiájában messze alattuk elhelyezkedőkkel megértőek, esetleg szívélyesek legyenek? Számukra két típusú gyakorlati hasznunk lehet csupán: jobb esetben engedelmes szolgasereget biztosítunk nekik, rosszabb esetben táplálékot.  

A finálék véresek és grandiózusak, de nem öncélúan eltúlzottak, inkább szükségszerűen monumentálisak. Barker sokkol, esetenként felháborít és földbe döngöl, ráadásul erőlködés nélkül, higgadtan és élvezettel teszi, szívünket szorongató jéghideg marka egy pillanatra sem ereszt. Bár viszonylag rövid kötetekről van szó, garantálom, hogy senki nem fogja őket egy szuszra kivégezni: nem egy novella elolvasása után bizony kell egy kis idő, míg fellélegezhetünk. A történetek fantasztikus elemeik ellenére sajátos fizikai törvényszerűségeiknek sem mondanak ellent, írójuk naturalisztikus mészárlásait egy kórboncnok alaposságával vezényli le. Van egy sztorija, amiben egy városnyi ember egymás vállára állva, kötelekkel gúzsba kötve és egyensúlyozva, óriási, önálló organizmusként vonul a szomszédos város hasonló eszközökkel emelt monstruma ellen, és te elhiszed, hogy ez lehetséges. Ha Barker vértengerről akar írni, előbb megindokolja, honnan fakad.

Ami a fentiek tükrében meglepő kijelentésnek hathat, de attól még igaz: Clive Barker egy rendkívül vicces ember. Humora a legváratlanabb helyeken és módokon bukkan fel, és egyetlen pillanatra sem kényszeredett, vagy kínos: mikor egy "zargatódémon" által megszállt karácsonyi pulyka a forró sütőből egyenesen a családi idill közepébe veti magát, meg kell szakadni a röhögéstől, a jelenet azonban komikuma ellenére is rémisztő tud maradni, sőt, nevetségessége okán nyugtalanító igazán.

Negatívumokból csak kettő van, mivel két kötetről beszélünk: a magyar kiadás borítói. Ami ezeken művészeti tevékenység címén történik, arra nincs mentség. Jóérzésű ember nem szívesen vesz a kezébe ilyesmit, én mégis mindenkit erre biztatnék: a belbecs bőségesen kárpótol a külcsín ízlés elleni merényletéért. 

Az első kötet Éjféli etetés című novellájából nézhető filmadaptáció született Ryuhei Kitamura (Versus) rendezésében, amelynek annak ellenére sem sikerült megteremtenie az eredeti történet súlyos atmoszféráját, hogy Barker forgatókönyvíróként és producerként is részt vett munkálataiban, ellenben jó véres, és Vinnie Jones öl benne halomra embereket fapofával, ami mindig szórakoztató. Létezik egy Book of Blood film is, amely a sorozat címadó novelláját (szintén az első kötetben olvasható) veszi alapul, és egy bizonyos John Harrison rendezte, akinek televíziós munkássága (Dűne sorozat, Mesék a kriptából epizódok) igen terjedelmes, ám ezt én sajnos nem láttam, ha valaki igen, bátran jelezze kommentben. A történetek vizualitása mindenesetre rendkívül plasztikus, megfelelő kezekben kiváló filmalapanyag lehetne bármelyik. 

New York metróalagútjaiban ólálkodó ember előtti szörnyetegek, a sivatag homokjában rejtőző gigantikus démonok, a rettegés valódi természetét vizsgáló szadista őrült, disznóistent imádó javítóintézeti gyerekek, kendőzetlen erőszak, tobzódó brutalitás.

Ha ráncolod a homlokod, mire jó az ilyesmi, messzire kerüld a Vérkönyveket. Ha csak egy kicsit is elvigyorodtál: Barker a te embered.