„Minden évben 25 versenyző indul a Forma 1-en, és minden évben kettő meghal közülük.” Ezzel dobja fel a labdát a következő két órának Niki Lauda nyitó narrációja, vetélytársa, James Hunt pedig később „kerekeken száguldó bombának” írja le az általuk vezetett versenyautó-koporsókat. A veszély valósága, a halál közelsége, az adrenalin és a győzni akarás bódító hatása mindvégig nyomasztja a Hajsza a győzelemért 200 milliós szuperhős-blockbustereket elsápító technikai profizmusának mágikus funfaktorát, de Ron Howard sportfilmjében egyébként is sokkal több van annál, amit a fenti szenzációhajhász idézetek sejtetnek. Karaktervezérelt emberi dráma két ellentétes életfilozófia teljes szenvedéllyel és csúcssebességgel való összeütközéséről, tele fantasztikus képekkel és zenével, csupa erővel, feszültséggel és érzelemmel, de azon pátosz, giccs és mesterkéltség nélkül, ami az életrajzi filmekre és a rendezőre is jellemző.

A Hajsza a győzelemért az osztrák Lauda és a brit Hunt ’70-es évekbeli, dicsőségre, elismerésre és vérre menő rivalizálásának igaz története. Daniel Brühl és Chris Hemsworth mindketten szenzációsan hozzák az alkatilag is rájuk szabott szerepeket, előbbi a kimértség és az intelligencia, utóbbi az impulzivitás és a vadság szobra, előbbi számára a versenyzés precízen kalkulált kockázattal járó életforma, utóbbi számára féktelen, önmegvalósító szenvedély. Peter Morgan forgatókönyvíró már-már valószerűtlen eleganciával kerüli el a két karakter kényelmes csapdáját: a mogorva, patkányképű, rideg Lauda született „gazember”, a sármos, jókedélyű, vagány Hunt pedig igazi közönségkedvenc. Morgan ettől a kezdeti benyomástól pont kellően viszi őket pozitív illetve negatív irányba, hogy a néző szimpátiájáért való versengésük is kiegyenlített legyen.

A film legjobb pillanatai így azok, amikben az élet lehető leggyorsabb sávjában élő, a halállal táncoló pilóták nem 200 km/h-val guruló koporsóikban, hanem emberként állnak szemtől szemben egymással, tekintetekkel, gesztusokkal és szavakkal harcolva, míg a kölcsönös seggfejezéstől évek alatt eljutnak valamiféle furcsa bajtársiasságig. Mert noha a pályán ellenségek, a halállal szemben az utolsó csepp vérükig makacs és szívós szövetségesek, akik ráadásul nem csak a bajnokság keretein belül inspirálják egymást többre és jobbra. A történet tétje végül nem is annyira az, hogy melyikük áll a dobogóra, hanem az, hogy mit hoznak ki ebből az életből maguknak és a hozzájuk közel állóknak a versenyek közti időszakokra, hogy milyen hatása van a füstölgő gumiknak a „való” világra – és vice versa. Hogy mi az ára és mi a gyümölcse a természetükben azonos, de forrásukban és kiélésükben nagyon is eltérő megszállottságuknak.

Szemben a legtöbb autóversenyes filmmel, mint pl. a Mint a villám, a Hajsza a győzelemért bőven többről szól, mint a nagy száguldások és a látványos borulások alibisztorival és klisékkel körített bemutatásáról. Ugyan Morgan sem találja fel a spanyolviaszt (sőt – biztos lesznek, akik a filmet Oscarra gyúrt biztonsági játéknak tartják majd, és nem is fognak hülyeséget mondani), de szépen egyensúlyban tartja a karakterdrámát és a versenyjelenetek adrenalinbombáját. Howard pedig, sokkal közelebb húzva a Frost/Nixonhoz, mint A remény bajnokához, kiválóan, a versenyek esetében félelmetes technikai hozzáértéssel, egyébként pedig a téma megkövetelte mértéktartással rendez. Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb.

A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje. És ezt én mondom, aki egyébként jobban nem is szarhatná le az egész Forma 1-es cirkuszt.