Stephen Baxter Időhajók című regénye – ha volna ilyen – simán beillene az időutazók tankönyvének. Az író által érintett témák sokszínűsége, sokfélesége és egyáltalán, a mód, ahogyan elénk tárja azokat, egyfelől megnyugtatóan ismerős, másfelől borzongatóan izgalmas. Az Időhajók olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit beültetnek egy egyetemi mélységben előadott fizikaórára, de a kezdeti rémületemet az óvodások számára is közérthetően és - nem kevésbé lebecsülendő módon - érdekfeszítően magyarázó tanár személye hamar eloszlatta. A klasszikus sci-fi műfaját teljes mértékben komolyan véve, a névtelen időjáróval olyan utazásba kezdünk bele, ami bővelkedik izgalmakban, kalandokban, alternatív történelemben, szuperfejlett civilizációkban, paradoxonok feloldásában, és egy kellemes viktoriánus mellékízt kölcsönző főszereplőben, aki személyes narrátorként tárja elénk meghökkentő élményeit.

Stephen Baxternek tudományos alaposságú fantasztikus regények egész sorát köszönhetjük, nálunk kevésbé ismert az úriember, leginkább az A. C. Clarke-kal közösen jegyzett Időodisszeia-trilógia révén kaphattunk betekintést munkásságába, de angol nyelven rengeteg könyve jelent már meg. Hogy a mennyiség vajon a minőség rovására megy-e, azt az Időhajók díjesője sem tudja eldönteni (maximum aki olvasta az összes könyvét), mindenesetre úgy tűnik, Baxter úr nem azzal a bizonyos szerves végtermékkel gurigázik, ha science fictionről van szó, ugyanis a jelenleg kitárgyalt könyv négy jeles díjat hozott el neki (köztük a Philip K. Dick- és a BSFA-díjat). Matematikusként és mérnökként konyít tehát a témához, és szerencsére az íráshoz is van érzéke (igen, Rád nézek, FlashForward). Az Időhajók egyfelől tisztelgés H.G. Wells Az időgép című műve előtt, másrészről annak továbbgondolása, méghozzá a modern tudományok korszakából visszapillantva – bár 2013-ban viccesnek tűnhet ez a mondat, hisz a regény 1995-ben jelent meg, idestova 20 éves, és mégsem látszik meg rajta (igen, Rád nézek, Ítélet könyve). Sőt!

A sztori szerint 1891-ben járunk, névtelen időjárónk az imént tért vissza kényelmes londoni kúriájába a viszontagságos jövőből, egészen pontosan a 802 701. évből, ahol megismerkedett a föld alatt élő, degenerált morlockok és a felszínt benépesítő, infantilis eloik anti-utópisztikus társadalmával (nesze Neked, Warhammer 40.000). Mivel ebben a rendkívül messzi-messzi időben nem úgy sültek el a dolgok, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, modoros dzsentlemanuszunk egy napnyi pihenést követően újra időgépébe pattan, és nekiiramodik a jövőnek, hogy helyrehozza, amit lehet. Igen ám, de 1891-ben nem hallottak még kvantumfizikáról, multiplicitásról, gravitációs szingularitásról, ennek következtében egy egészen másfajta történelem bontakozik ki előtte, majd még egy, és még egy és még egy, hogy a legvégén egy olyan grandiózus befejezésben legyen részünk, hogy csak bírjuk követni.

A történetről bővebben nem szeretnék írni, nehogy elspoilerkedjem itt a különböző idősíkokon megesett kalandokat, amik őszinte meglepetésemre rendkívüli módon lekötöttek. Amikor belekezdtem az Időhajókba, volt egy pici aggodalmam azzal kapcsolatosan, hogy vajon milyen irányba húz majd a mérleg: olvasmányos kalandregény, vagy száraz, de tudományos igényességgel megírt kőkemény sci-fi került a kezembe. Az első néhány oldal meggyőzött: az írásmód és a narráció hangulata remek, ezzel nem lesz gond, csak ne veszítsen ebből a szintből. Majd következett az első időutazás, és az annak során kifejtett kezdeti, tétova tudományos fejtegetések. És innentől nem volt megállás, mesteri módon keveredik a két irányvonal (ami valójában nem az, mert az ideális eset ugye pont olyan, mint az Időhajók), a rövid, de érzékletesen megírt fejezetek során felváltva kapunk kalandot is, elmélkednivalót is, méghozzá bőven. Sőt, ami kifejezetten tetszett, hogy a képzeletbeli léc egyre magasabbra kerül, azaz mind a cselekmény, mind az eszmefuttatások, filozofálások egyre magasabb fordulatszámon pörögnek, ahogyan elmélyülünk az egyre kacifántosabb időutazásokban.
 
Az időutazás módja - Wells után szabadon - meglehetősen egyedi: az időgép nem teleportálva közlekedik, mint azt megszoktuk, hanem ténylegesen „mozog” az időben, miközben a térben egy jottányit sem mozdul. Így gyorsított felvételen követhetjük, hogyan áll be az emberi szem számára egy sávba a Nap égbolton való látszólagos mozgása, a civilizációk hanyatlása, a flóra és fauna változása – kifejezetten vártam, mi fog ilyen alkalmakkal történni, főleg a rejtélyes és már-már horrorba illő Figyelő felbukkanását követően. De más téren is remekel a könyv: az újabb és újabb utazások olyan elméleti rétegeket nyitnak meg, amiket normál földi halandó csak kiadós dzsanga túra alkalmával tapasztalna. És ne higgyük, hogy ezek kalapból előhúzott elméletek, mindegyik a valóságban gyökerezik, nem csak meredek továbbgondolások. A regény tudományos aspektusa lenyűgöző, a jelenkor elméletei köszönnek vissza benne, amik így 18 év távlatából is remekül megállják a helyüket.
 
És hogy ne érezzük magunkat elveszve, a viktoriánus Anglia szülötte, a névtelen időjáró szemszögéből kapunk betekintést eme teóriákba. Az 1891. év emberének, még ha tudós is, idegenül hatnak a kvantumfizika és egyéb hasonló szavak, de útitársa a laikus olvasó számára is érthetően fogalmazza meg a különböző elméleti tételeket, egészen a végkifejletig, ahol azonban alapos utángondolásra szorultam, hogy akkor hogy is van ez? A bemutatott történelmek jólesően ismerősek, kapunk egy adag világháborút, annak pusztító következményeivel, világmértékű környezetszennyezést, illetve az evolúció logikus és hajmeresztő stációit. Utóbbira olyan elképzelhetetlennek hitt léptékekben pillanthatunk rá, ami miatt mindenképpen érdemes elolvasni az Időhajókat.

A könyvnek ott a helye a polcomon, minden időutazós igényemet kielégítette. Sőt, azon is túl, olyan világképeket villantott föl, ami valóban mélyen elgondolkodtat: porszemek vagyunk csupán, minden gőgünkkel és apró gondjainkkal, hisz amikor több ezermillió évről van szó, azt le tudjuk írni, ki tudjuk ejteni, de belegondolni, mit is jelent igazán… hogy a nagy emberiség pusztán egy lepkefing az idő végtelen óceánjában, hát az bizony gigantikus falat.