Utolsó kommentek

  • Androsz: @pragmaP: Ismerem, amiről beszélsz, de ennek a könyvnek a fordítása teljesen rendben van, nem emlé... (2019.09.13. 17:59) FlashForward - A jövő emlékei
  • Carada: @Carada: Módosítanom kell a fenti kommentemet: nincs kétségem a plágiumot illreően. Érdemes összeh... (2019.04.07. 00:34) Üzenet az űrből
  • Carada: Kölyökkorom egyik meghatározó filmje volt az Üzenet az Űrből. A liabe diók, a keresztvitorlázatú h... (2019.04.07. 00:07) Üzenet az űrből
  • ipartelep: @Gábor Miski: Igen, így van, Rusznyák csaba nagyon melléfogott a "megfejtésével". A The Endlessből... (2019.01.03. 23:55) Resolution
  • Gábor Miski: @Rusznyák Csaba: Logikusnak tűnt ez a magyarázat, amíg meg nem néztem a rendező duó The Endless c.... (2018.08.23. 23:00) Resolution
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Avempartha - Az elfek tornya

2013.08.19. 06:00 _Nagy Krisztián_

avempartha-az-elfek-tornya.jpgÉn sosem bántam a kliséket, amíg ötletesen és jól átgondoltan nyúltak hozzájuk, hiszen bárki bármit is mond, nincs új a nap alatt, ez pedig különösen érvényes a fantasy zsánerére. Amint azt a hatkötetes Riyria-krónikák első könyvéről írtam, az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Michael J. Sullivan a kezdeti nem túl meggyőző benyomások ellenére is képes volt meglepni, amikor végtelenül szimpatikus szerencsevadász főhőseit, a meglehetősen következetes erkölcsi kódexet követő,  fattyúkardját félelmetesen forgató Hadriant és a halálosan pragmatikus, macskaléptű Royce-ta a jobbára sztenderd sémát követő fantasy világát átszövő politikai játszmába keverte. Akkor a karakterek vitték el a hátukon a történetet, míg az elég laza ecsetvonásokkal felhordott háttérvilág a fakó pasztellszíneivel segített nekik erős kontrasztot adni. A második kötetben azonban szerencsére ez az arány megváltozik, sőt, mivel a cselekmény egésze tulajdonképpen egy Maribor háta mögötti kis jelentéktelen faluban játszódik, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a világ történelme és az új szereplők bemutatása, ráadásul az egyszerű népet fenyegető szörnyeteg megölésére siető hősök kliséjét is nagyon ügyesen a feje tetejére állítja.

Nem kevés idő telt már el azóta, hogy Hadrian és Royce útjai elváltak Alrik hercegétől és testvérétől, Arista hercegnőétől, és éppen Colnora városában vasalnak be egy régi adósságot, amikor egy fiatal lányba botlanak, aki éppenséggel őket keresi: megbízása van a számukra. Szülőfaluját, az aprócska Dahlgrent egy szörnyű bestia tartja rettegésben, amit állítólag csak egy megközelíthetetlen, ősi elfek építette toronyban rejlő karddal lehet megsebezni. A két dzsentlemen tolvaj közül Hadriannek ugyan ennyi is elég lenne, ám társát az győzi meg, hogy a lányt egy Ezrahaddon nevű nyomorék küldte utánuk. A hajdani önmaga árnyékaként is meglehetősen veszélyes mágust ugyanis ők maguk szabadították ki a nefronita egyház titkos börtönéből, és pontosan tudják, hogy jelenléte mindig baljós események hírnöke. Ahogy az lenni szokott, a viszonylag egyszerűnek tűnő rutinmunka (mert hiszen egy kard ellopása nagyon is a profiljukba vág, amint azt az előző kötetből megtudhattuk), nagyon hamar vészesen komplikált üggyé bonyolódik, amikor a kis faluba belovagol a környező királyságok nemeseinek színe-java, akik az egyház által rendezett megmérettetésen, ünnepélyes keretek között vetélkednek a szörnyeteg legyőzésének dicsőségéért. A jutalom nem más, mint, hogy az egyház a győztest elismeri Novron örökösének, ami egyúttal a császári címet is jelenti. Az ismételten egy birodalomszintű politikai játszmába csöppent hőseink megpróbálnak úszni az árral, és lehetőleg ép bőrrel kikerülni a kalandból, ám amikor Ezrahaddon felfedi előttük a mágikus bestia titkát, a tétek még ennél is jobban megemelkednek: itt már egy egész világukat fenyegető veszéllyel kell szembenézniük.

Sullivan értő kézzel építgeti két főhőse karakterét, könyvről-könyvre fedve fel múltjuk titkait, és nem egyszerre zúdítva ránk, azt bizonygatva mennyire mély és érzelemdús jellemek (ügyesen elkerülve a legtöbb tucatfantasy egyik legtipikusabb hibáját), valamint végre többet is megtudhatunk a már sokat emlegetett, de jobbára rejtőzködve élő elfek és az emberek viszonyáról, kapunk némi releváns történelmi hátteret, egy korábbi ellenfélből is sikerül viszonylag zökkenőmentesen ideiglenes szövetségest faragni, ráadásul az író nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel, mert igen magas a járulékos veszteség a könyv végére. A titokzatos Ezrahaddonról még továbbra sem egyértelmű, hogy pontosan kinek az oldalán áll, és hogy vajon tényleg olyan nemesek a céljai, ahogyan azt sejtetni akarja, de az világos, hogy a sorozat kötetein átívelő fő szál vége az ő (sic!) kezében van.

A második kötet talán egy picit jobb, mint az előző, hiszen nem várt módon nem csak témát, de léptéket is vált, ráadásul valóban a sorozattól függetlenül élvezhető, az előzményeket nem ismerve is kerek egészet alkot. Nagy erénye a Riyra-krónikáknak, hogy továbbra is képes kellemesen meglepni, így a soron következő részek elébe az eddigi óvatos optimizmus helyett már inkább megelőlegezett bizalommal tekintek. Külön piros pont a kiadónak a fordító lecseréléséért, mert az új kolléga érezhetően gyakorlottabb, és nagyszerűen birkózik meg a kihívással. Könnyű, nyári olvasmánynak tökéletes választás.

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy könyvkritika fumax

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr695460593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.