Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy epekedett egy piszkosul jó csaj után, végre összejött a randi, felszedte a csajt – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése. Pontosan így jártam a Sky Tradersszel én is. Roppant hangulatos, egyedi stílusú grafikák, minden alkalommal más játéktábla, kereskedés, repülő hajók, szeszcsempészet és STEAMPUNK KALÓZOK! Instant nyálcsorgatás és a must-have listára való azonnali felvésés követte részemről a játék bejelentését, a szabálykönyv alapos átnyálazása pedig még jobban meghozta a kedvemet a felhők közt röpködésre. Aztán egy szép napon a postás beállított a játékkal, én pedig rávetettem magam – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése.

Előre leszögezem, a Sky Traders egyáltalán nem rossz játék, egyszerűen csak nem ütötte meg az ingerküszöbömet (továbbá azokét sem, akikkel együtt szoktam játszani). Túl nagyképűnek tűnne és hazudnék is, ha azt mondanám, hogy „kinőttem” az efféle társasokat, hiszen egyszerűsége okán nem szokásom temetni semmit, sőt. Esetemben a Sky Tradersnek sikerült a külcsínnel eladnia magát – és ez sem teljesen igaz, mert ha a szabályai gagyinak tűntek volna, fájó szívvel legyintek, majd igyekszem mihamarabb elfelejteni. A szabályai jók, semmi gond velük, látatlanban és gyakorlatban is úgy muzsikálnak, ahogy kell, ráadásul friss mechanizmustól hívogató a rendszere. Ez a minimum, ugyebár, rossz szabályokkal egy jó téma sem lehet sikeres, pláne játszható, ám a Sky Traders működése túl van ezen. Mégis, számomra hiányzik belőle az a plusz, amitől azt mondhatnám, hogy újra le akarok ülni elé, amitől elfog a lelkesedés és a tervezgetés, ha eszembe jut.

A Sky Traderst a Dust Gamesszel karöltve a Fantasy Flight Games adta ki tavaly nyáron. Tervezője Gioacchino Prestigiacomo, akinek 2000-ben volt egy Ringmaster nevű ingyenes játéka, azóta nem lehetett hallani felőle. Nála jóval nagyobb név Miguel Coimbra, aki a játék grafikáinak egy részéért felel, és olyan játékok illusztrálásával tette le névjegyét az asztalra, mint a 7 Csoda, a City of Horror, a Cadwallon, a Cyclades vagy a SmallWorld. A Sky Traders dobozát kibontva gyönyörűen megmunkált tartozékok tárulnak szemünk elé, azonban kipakolásuk után – habár nem vagyok elégedetlenkedő típus – hamar arra az álláspontra jutottam, hogy csak elsőre tűnt soknak a cucc. Feleekkora dobozba is simán elférne minden alkatrésze, természetesen fele ennyi pénzért. De most komolyan, összevetve más FFG-s játékokkal, amiknél alig tudjuk visszapakolni a rengeteg tartozékot, elég elszomorító képet fest a dolog, hiszen semmi nem indokolja a nagydobozos kategóriát – az egyik játékosunk meg is jegyezte, hogy ez nem kickstarteres kisjáték véletlenül?

A kinézettel, ahogy azt fentebb említettem, semmi gond nincs, éppen ellenkezőleg: rendkívül egyéni rajzok néznek vissza a kártyákról és a kartonokról, stílusukat tekintve valahol félúton a reneszánsz karikatúrája és az európai képregények között. Bizonyára vannak, akik számára ez ronda, engem ellenben megnyert. Kár, hogy egy Catan telepesei súlyú játékot takarnak. Merthogy önkéntelenül is, de erre a – félreértés ne essék, tisztelet a mérhetetlen vén úttörő munkássága előtt – jócskán megkopott és idejét múlt társasra tudok asszociálni a Sky Tradersszel kapcsolatban. Nyilván nem a klónja, és természetesen több annál, minden porcikájában, de ha leásunk a mélybe, hogy megragadhassuk a Sky Traders lényegét, nem lesz akkora távolság a két játék között, mint azt elsőre gondolnánk.

Ez még nem baj, ettől ugyan nem lesz rossz a Sky Traders – biztos vagyok benne, hogy sokan képesek élvezni. A ruhája és ahogyan kínálja magát, az a megtévesztő – a Sky Traders nem említhető egy szinten az igazi nagydobozos ameritrash játékokkal. Dobókockák, színes hexákból összerakható játékterep, igényes műanyag bábuk, amik a kapitányok mellszobrát idézik, eseménykártyák, számos apró kartonhordó, ami az árukat jelöli, színes dobókockák, amikkel a piaci árfolyamot lehet befolyásolni – elsőre totálisan egy igazi ameritrash benyomását keltik. Talán lehetne azt mondani rá, hogy ameritrash light, az egészen közel áll a valósághoz, és senki nem sértődik be rajta.

A játék során minden résztvevő egy repülő hajó kapitányát irányíthatja, ezzel együtt az égi hajót magát, a legénységét, no meg üzleti tevékenységét. A sztori szerint feltalálták a flogisztont, ami képes a levegőben tartani a hajókat; nosza több sem kellett, a kereskedők lecsaptak rá, hogy teljesen logikus és el nem ítélhető módon a felhőkkel tarkított égen keresztül bonyolítsák a gazdasági mutatókat szintén az egekig repítő kereskedelmet. A Céh monopóliuma ez, ahogyan a történelemből már ismerős lehet, mellettük a birodalmi rend őrei repkednek még, na meg a kalózok, ki gondolta volna. Hatan szállhatunk versenybe a Céh vezetői székéért, aminek megszerzése a játék végcélja, és befolyás vásárlásával juttathatjuk el ülepünket az áhított ülőalkalmatosságig. Sajnos a kapitányok nevükön és kinézetükön kívül semmiben sem különböznek, így aztán teljesen mindegy, hogy melyik jópofa bábut indítjuk útnak a fellegek közé.

Az égi repkedés terepe a hexagon alakú kartonokból összerakott térkép, amit megadott szabályok szerint, felváltva pakolunk ki, így biztosítva, hogy az mindig újdonságként hasson. Itt találhatóak a városok, amikben a kereskedés folyik majd, közöttük közlekedve kell minél nagyobb profitra szert tennünk. Összesen hat darab árucikk létezik a játékban, egytől hatig beszámozva, növekvő értékben: az egyes ásványokat takar, míg a hatos ékszereket, az egyesből sok van, de olcsó, a hatosból nagyon kevés, és ehhez mérten drága is. Aki figyelt, az már kapizsgálhatja, miért a hat áru: mert a dobókockának hat oldala van (a sima d6-nak, mielőtt jönne a felhördülés), és mindegyikhez hozzá van rendelve az egyik termék. A piaci árakat oly módon tudjuk befolyásolni, hogy három dobókocka kidobott eredményét a neki megfelelő árucikkhez passzintjuk, azon belül is akaratunknak megfelelően a pozitív vagy a negatív irányba – tehát két hármas és egy hatos dobással az árfolyami skálán a hármas termék (ami jelen esetben textil) árát kettő egységgel tudom felverni, vagy éppen levinni, az ékszereket pedig eggyel. A skála az egyszerűség végett az adott termék sorszámának többszöröse: a hármasnál így a legalacsonyabb ár a 3 peták, a következő a 6, majd a 9, a 12, a 15 és végül a 18 (a skálán hat egység van). A kockáinkkal kereskedhetünk is, ha olyat dobtunk, amire nincs szükségünk, vagy éppen a szomszéd kockáira fájna a fogunk.

Ez a mechanizmus újszerű és ötletes – egyrészt létrehozza az interakciót a játékosok között, másrészt biztosítja a kontrollt egy olyan területen, amit játékokban nehéz lemodellezni. Sajnos izgalmas mivolta csak az első pár körben érvényesül: ahogy haladunk egyre feljebb a ranglétrán, úgy adatik meg a képesség a kockák tetszőleges értékének kiválasztására. Ez hamar bekövetkezik, mert a drágább termékkel induló játékos hamar nagyobb profitra tehet szert, bevásárolva magát a Céhbe. Megállítására persze van mód, kalózkodva levadászni (ami a távolság függvénye, a mozgás ugyanis behatárolt, nem lehet sokat mozogni), vagy összefogva tartósan lent tartani a luxuscikkek árát. Egyik sem következmény nélküli, a kalózok könnyen bukhatják egy őrjárat során a hajójukat, mivel a harcrendszer nem lépett túl a „ki dob nagyobbat” szintjén. Az árfolyammal való játszadozás pedig a szerencsén múlik, ki milyet dob (bár a beforgatás lehetőségét lehet agresszívan is használni, csak odáig meg el kell jutni), illetve „eszi” a kockákat – ha mást akadályozunk, mi közben egyhelyben toporgunk.

A kereskedés színhelyéül szolgáló városok szintén kaptak egy sorszámot, és igen, sorszámuk szerint termelnek eladásra kínált árut. Jóformán meg van kötve a kezünk, adott terméket kizárólag egy bizonyos helyen tudunk felvásárolni, amíg a készlet tart. Az indulóvárost pedig ugyancsak kockadobás dönti el – sajnos.

És ennyi. Ugyan vannak eseménykártyák, amiket minden körünk elején felhúzunk, ám néhány szerencsétlen esettől eltekintve sok vizet nem zavarnak. Pénztárcánk méretétől függően felvásároljuk az aktuális városunk által kínált terméket, elhajózunk vele a szomszédba, ott eladjuk; ha szerencsénk van, sikerült feltornászni az árát és nagyot kaszálunk, ha nem, keringünk tovább. Kalózkodni nem igazán éri meg, a kocka szeszélyétől függ, hiába tudjuk befolyásolni a dobást a legénységgel. Egy kapitány általában leválik a többitől, sok pénzből szabadon garázdálkodhat, megállítani nem sok esély kínálkozik. Úgy ideig-óráig el lehet szórakozni a Sky Traders-szel, de hamar egyhangúvá válik, a kezdeti izgalom ellaposodik, aztán már mindenki azt várja, hogy mikor lesz már vége - nem is rövid ráadásul, két-három órára könnyen el tud húzódni.

Ennyi időt pedig inkább játszok valami olyannal, ami nagyobb izgalmat kínál, esetleg mókásabb, interaktívabb, vagy gondolkodósabb. Számomra a Sky Tradersből hiányzik mindaz, ami ahhoz kell, hogy élvezetes, emlékezetes legyen egy játék. Háziszabályokkal talán lehet csiszolni rajta, de annyi több és jobb társas létezik, inkább játszom azokkal. A Sky Traders pont olyan, mint a kitalált flogiszton: képes felrepíteni, de belül nincs más, csak légüres tér.