Westerfeld alternatív történelmi trilógiájának második kötete nagy meglepetés. Nem mintha nem lehetett már a Leviatánból előre látni, mekkora potenciál van az alapkoncepcióban, de a Behemót langyos száz oldal után túllép az előző regény keretein. Második felére rengeteg meglepetéssel szolgál, a befejezés már itt üvölt az ajtóban, te meg a fogadat csikorgatod, mert kalandregény rég volt ilyen - jujj - szórakoztató. Steampunk vs. biopunk ide vagy oda, Westerfeld történelmi kalandregényt írt, aprólékosan bontogatva az univerzum héjait, olyan megoldásokkal gyönyörködtetve, mint a mechanikus elefántok Isztambul utcáin.

A történetre részletesen nem szeretnék kitérni, elég annyi, hogy a megfelelő mederben halad, az első világháborús eseményeknek eddig többé-kevésbé megfelelvén. Az apró változtatások, mint egy isztambuli forradalom kimenetelének megfordítása vagy Churchill hadihajójának krakenné változtatása, remekül színesítik a cselekményt. A jobbnál-jobb megoldások szerencsére egyenlően oszlottak meg a barkácsok és darwinisták között, miközben egy harmadik oldal is előkerül, tovább színesítve a palettát.

A regény nagy része Isztambulban játszódik, ahol a szultán megdöntésére alakult forradalmi mozgalom jut központi szerephez. Az ősi, kontinenseket összekötő város Európa és Ázsia között mindig is a szívem csücske volt, A dervisház során már kilelkendeztem magam, Westerfeld nyúlása pedig hasonlóan parádés. A vallási olvasztótégely képviselői a Pacific Rimet idézvén egy mítikus szörny formájú lépegetőként erősítik a forradalmárok sorait, a zsidók például óriási robot gólemekkel tartják fent a rendet a kerületeikben.

A barkácsok úgymond az egész várossal képviseltetik magukat, Isztambul már a tenyerükben van, nagyrészt minden csikorog és mozog, míg a másik oldalon lehull a lepel a címről, előkerül a hatalmas viziszörny, mint a darwinisták utolsó mentsvára, a szultánnal való konfliktus tulajdonképpeni kirobbantója. Kikelnek végre a tojások, megismerkedünk az éleslátó lórival, amiben nem csak a könyv végi cliffhanger központosul, hanem egy fricska is saját történelmünkre, megcsillantva egy alternatív megoldást az első világháború problémájára.

A második rész ismét Keith Thompson illusztrációitól hemzseg, a fekete-fehér rajzok szinte kimásznak ránk, csak erősítvén a mozgóképes élményt. Mert a Behemót él és szalad, töretlen tempóban, villámgyors akciójelenetekkel, mindig egy nagyon pici újdonsággal, apró dózisokban adagolva, és pontosan ezért működik is. Mert nem az adott műfajokat akarja megváltani, azok keretein túllépni, hanem egy finom összhangját tálalni mindannak, amit elvállalt. És ezt maradéktalanul végre is hajtja, miközben nem felejt el veszettül izgalmas maradni.