Korának híradásai szerint a Poltergeisten átok ült: nem csak mindenféle forgatási nehézségekről (még az sem teljesen tiszta, hogy ki rendezte a filmet - a feltüntetett Tobe Hooper, vagy az író-producer Steven Spielberg), de ráadásul halálestekről is susmogtak, ami a maga természetesen morbid módján alighanem hozzájárult a film sikeréhez. Ennél nekünk persze sokkal fontosabb volt, hogy meghatározó gyerekkori horrorélményként égett bele az emlékezetünkbe - már amelyikünk még időben látta. A Poltergeist avíttságát jól példázza, hogy a VHS-cikkek közül mindeddig ez osztotta meg leginkább a szerkesztőséget: akinek fircsúrként volt szerencséje hozzá, takaró alól ijedten, nem pislogva bámulva a tévéképernyőt, az az esetleges felnőtt fejjel való újranézés kisebb-nagyobb csalódása után is párás tekintettel gondol vissza az akkoriban tekintélyesnek számító trükkarzenállal turbózott horrorra, aki nem, annak marad az említett szép emlékek és nosztalgia iránti teljes értetlenkedés. Olyat mindenesetre nem találtunk magunk között, aki gyerekként utálta, felnőttként pedig szerette volna. Ha valaki utóbbi halmazokba tartozna, ne titkolózzon!

Chavez: A Poltergeist viszonylag korán, vagyis még egészen fiatal koromban jutott el hozzám (mint a 80-as években oly sok minden más, elsőként ez sem magyarul), és mondanom sem kell, hogy már csak ezért is igen mélyen rögzült bennem az emléke. Mivel a családban senki nem ismerte még, és akkortájt a viszonylag kevés hozzáférhető film miatt egyébként is mindent közösen néztünk meg családilag (mínusz a muter), így nem lettem előre letiltva róla, de mondjuk menet közben sem. (Nem mintha valaha is tiltottak volna bármilyen filmet az ősök. Nem mintha az esetek többségében tudták volna, hogy miket is nézek.:)) Korábban még nem láttam olyan filmet, amiben nem valami konkrét rusnyaságtól kellett a legjobban betojni, hanem inkább a repkedő játékoktól, világító ajtóktól, a maguktól toronyba épülő székektől, a tv-ben lévő adásszünettől. Ezekhez képest a végén felbukkanó koponyafej már szinte megnyugtatott. Az akkori gyermekibb énemre ez az élmény még egészen másképpen hatott, hiszen abban a korban nem csak fogékonyabbak és hiszékenyebbek vagyunk, de totálisan ki tudjuk zárni elménkből azt a mellékes tényt is, hogy trükkökkel és színészi játékokkal van dolgunk, ezért sokkal jobban átéljük a látottakat. Ezért is gondolom, hogy a Poltergeist felnőttebb fejjel már kevésbé hatásos, pláne a jelenkor már elég sokat látott emberének. A film a későbbi újranézések során persze már nálam is fokozatosan veszített a hatásfokából, és a folytatások is nagy csalódást okoztak, de az elsőre máig úgy emlékszem, hogy az első mozi, ami frankón rám hozta a frászt.(A következő az Ördögűző volt.) Persze egyből foglalkoztatni kezdtek a látottak, szüleim pedig arra a kérdésre, hogy léteznek-e szellemek, és számíthatunk-e mi is valami hasonlóra itt a panelház negyedik emeletén, diplomatikus választ adtak, miszerint ők soha nem találkoztak velük, de semmiképpen sem zárnák ki a létezésüket. Ezzel egy cseppet sem nyugtattak meg akkor, de most már hálás vagyok a nyitottságukért.

Desrix: A Poltergeist volt az első olyan film, amit nem láttam, de mégis féltem tőle. Talán öt éves lehettem, amikor már volt videónk (még Bécsből hozták Faterék), és mint minden rendes fiúgyermek, első nekiveselkedés után megtanultam kezelni, hogy aztán bármikor megnézhessem a Lucky Luke vagy Állatolimpia rajzfilmeket - nálam a Csillagok Háborúja csak hat évesen ütött be, és a Birodalom visszavággal, de akkor kőkeményen). Nappal kemény legény voltam, este azonban, miután nyugovóra tértem, bizonyos alkalmakkal fültanújává váltam bizonyos nem nekem szánt műalkotásoknak, kizárólag az emberi audiócsatornán való befogadásukkal. És itt most nem arra az adult kategóriára gondolok, hanem a Poltergeistre. Rettenetes volt, ahogy a gyermeki képzelet megelevenítette a pusztán hangokból összeálló horrorélményt, ahogy a képi világ nélkül bizonytalanság fogott el, hisz nem lehettem biztos benne, miképp is zajlanak az éppen frászkarikába kergető zajok. Lám, itt a tökéletes recept a rémületre: ahogyan a horrorfilmek az érzékeink csökkentett üzemmódjára is alapoznak, úgy az egyik kiiktatásával máris olyan IMAX élményt garantálhatunk magunknak, ami nem kevés időre szavatolja a gyomorideget, ha csak rápillantunk a kazetta dobozára. Ennek köszönhetően évekig kerültem, pedig egy ideig a címét sem tudtam - mígnem egyszer egy kispajtásomnál rendezett videós estén (igen, a szülei nem voltak otthon) a lejátszóba rakott Nedves Álmok 2. helyett mi indult el? Na mi? Már az első hangoktól a földbegyökerezett a lábam, de nem lehetett mit tenni, a serdülő kakastaréj megakadályozott távozásomban, egyszersmind megerősített lelkileg. És gond nélkül végignéztem, sőt, jöttek a ledöbbenések - hogy ennél a jelenetnél csak ennyi volt? Ettől féltem?! Nos, a film jottányit sem változott, az ember, aki megnézte, viszont igen. Tanulság volt: időnként érdemes lemenni a pincébe, utánanézni azoknak a gyanús zörejeknek. Erősebben jöhetünk fel. A Poltergeist pedig? Beszaratós volt így is.

Elmeboy: Kilógok a sorból. Akkoriban, az aranykorban nem láttam a filmet, kizárólag a stábot sújtó, állítólagos átokról hallottam, no meg, hogy ez az egyik, az Álom.netet is beleértve legijesztőbb film, amit valaha forgattak. Aztán néhány hónapja a Pótolandó Klasszikusok projektem keretén belül betoltam, rutinos filmrajongóként persze nagyon is felkészülve, hogy félrerakjam modern elvárásaimat, és olyannak lássam, amilyennek a maga idejében készült. Még így is váratlan, brutális sokkban volt részem. Meglehetősen ígéretesen indul. A szabvány kertvárosi család hétköznapjait megbolygató kísérteties jelenségek témája és bemutatása érdekes, az meg külön ügyes (és más alkotásokban mindmáig fájdalmasan kiaknázatlan) dramaturgiai húzás, ahogy a kezdetben játékos, már-már barátságos természetfeletti erőkről kiderül, hogy valójában mekkora szemetek - erre a szálra egy igazán kiváló horrort lehetett volna felfűzni. Sajnos ez méteres, kihagyott ziccer marad, a Poltergeist ugyanis nem csak, hogy elköveti minden horrorok legfőbb hibáját - a túl sokat mutatást - hanem iskolapéldájává is válik annak. A forgatókönyvet jegyző és produceri teendőket ellátó Spielberg '82-re már elég komoly pénzeket mozgató névnek számított, mégsem ártott volna némi önmérséklet a játékidő nagyját kitevő trükkök alkalmazásában. Lehet, hogy akkoriban state of the art volt ez az egész, de az effektek túlburjánzása a filmet horrorként még akkor is tönkre vágná, ha egyébként nem avult volna el mára menthetetlenül - egen, elnézést mindenkitől, akinek a gyerekkori traumájába taposok, de az a bizonyos fa is. Ha meg nem horrorként nézzük, akkor mégis miként? A sokat sejtető felvezetés után egy kínosan elnyújtott, lélektelen (ha ha) látványfesztivált kapunk, ahol nem az a legfőbb tét, sikerül-e megmenteni a kislányt a túlvilágról (ami amúgy egy percig sem kétséges), hanem hogy milyen villódzó fények meg animált bizbaszok asszisztálnak az egészhez. Ja, és igen, a médium is valami rohadt felesleges és idegesítő. Egészen pontosan így fest az, amikor egy amúgy jó koncepciót maga alá nyom a pénz és a produceri látomás, és lám, még csak nem is napjainkról van szó.

Nagy Krisztián: Hasonlóképpen jártam a Poltergeist sorozattal is, mint sok hasonszőrű társával a nyolcvanas években: először a méltán kultikus Galaktika magazin Filmhírek rovatában találkoztam vele nyúlfarknyi hírek formájában. Annak idején innen értesültünk arról, miszerint már az első film forgatásán átok ült, mert valódi csontvázakat használtak műanyag helyett (olcsóbb volt) és a főszereplő kislány a ködeffekthez használt szlötyi miatti tüdőgyulladás következtében hagyta el e földi siralomvölgyet, több más, a forgatáson résztvevő színészt követve. Internet nem lévén, az ilyen hírek adtak extra lökést a Cannibal Ferox hírnevének is és bizony ez meghatározó emlék volt számomra is, amikor már majdnem felnőttfejjel ültem le az első Poltergeist elé. Bár a nosztalgia megszépítette ezt az alkotást is, addigra már túl voltam Freddy Kruegeren, Jasonon, Chuckyn és az Evil Dead meglehetősen deviáns szexuális érdeklődéssel rendelkező fáin, ez pedig nem igazán szólt a jó öreg kopogó szellem mellett: varázsa megkopott, rémisztgetései megfakultak és ugyan felismertem azokat a fogásokat, amelyek a későbbi kultikus rémtörténetekben rendre visszaköszöntek, kénytelen voltam megállapítani, hogy rosszkor és rossz helyen ültem le a Poltergeist elé ahhoz, hogy igazán élvezhessem. Vigaszképpen azoknak, akik megfelelően fogékony életkorukban és a megfelelő korszakban látták a filmet: teljesen átérzem a helyzetüket, amikor éppen olyasvalakinek próbálom elmagyarázni a Silent Hill Playstation játék elvitathatatlan érdemeit, aki World of Warcrafton, Facebookon és Youtube-on szocializálódott...

Rusznyák Csaba: Az A Rohadék Fa. Már kölyökként se voltam egy félős filmnéző, kevés horror tudott ténylegesen megrémiszteni, sokkal jobban fostam pl. a pókoktól, mint bármiféle fikciós rémtől (egyébként a mai napig stabilan utálok mindent, aminek négynél több vagy kettőnél kevesebb lába van). Az is igaz persze, hogy szüleim részéről sokáig igen hatékonyan óvva voltam a „gyereknek nem való” filmektől – első sokkomat (valószínűleg még 10 sem voltam) a Lelkek karneválja jelentette, pedig csak egy félperces reklámjelenetet láttam belőle. Aztán jött a Poltergeist és Az A Rohadék Fa. Alighanem az első horrorfilm volt, amit elejétől a végéig láttam, és a hullák meg a szellemek nem különösebben hatottak meg, de Az A Rohadék Fa hetekig nem hagyott rendesen aludni. PERSZE, hogy volt egy hasonló fa a szobám ablaka előtt.  Hol a kurva életbe máshol? A film után nyilván nem tudtam felé fordulva aludni, mert ha kinyitottam a szemem, azonnal megláttam. Úgyhogy befordultam a fal felé, ami sokkal rosszabbnak bizonyult, mert NEM LÁTTAM, HOGY MIT CSINÁL AZ A ROHADÉK FA A HÁTAM MÖGÖTT. Kész tortúra volt. Szóval, egyértelmű, hogy újranéztem a filmet az első adandó alkalommal (értsd: amikor szülői felügyelet nélkül maradtam a videóval és a kazettákkal). A Poltergeist mindig is velem maradt, legutóbb pár éve revizitáltam, és bár hatása már megkopott (Lehet, hogy felnőttem? Tenni kéne ez ellen valamit.), még mindig élveztem. Sokkal inkább egy cirkuszi, shock & awe horror, mintsem egy zsigeri zsánermű, de a maga nemében piszkosul szórakoztató. Amit viszont sosem értettem, az a médium, Tangina Barrons. Ő a segítség a bajban? Komolyan? Már ránézésre is egy ijesztő és groteszk embergnóm. Ha megszólal, még rosszabb. Ha meg még el is mosolyodik, az totál idegbaj. Kb. azt a reakciót tudom elképzelni a felbukkanására, hogy „áh, kösz bazmeg, de inkább a szellemek”.

Dr. Sick Fuck: Érthetetlenül furcsa, alkatomtól idegen tény, hogy megboldogult ifiúr koromban nem találkoztam a kollektív analízis aktuális tárgyával. Nademajdmost jól megural, lesz itt rulzás ezerrel. A fear and loathing élmény már a főcímnél megvolt, ugyanis a kreditlistán gyorsan feltűnt Steven Spielberg neve. Hú, nebassz. Ő bírta írni. Spielberg, mondanám még egyszer, a kertvárosi nagycsalád-horror invenciózus atyamestere. A hardcore horror-freak. Rögvest be is szartam, gyorsan kifejlődött a totális pánik, és még alig voltam túl az első hatvan másodpercen. Elnézést kérek az olvasóktól, de kétszer-háromszor tényleg bealudtam a nevezett műalkotáson, ezért tapasztalatom töredékes, fölényes értelmiségi műkritikám pedig az önkény jegyében fogant. Ennek tudatában jelentem ki, hogy a Poltergeist egy giccses és stupid nyomingerség, a zsáner szégyene, vagyis még ezt sem állíthatom, mert semmi köze nincs a horror műfajához. Jelentőségét, a filmművészet ügyét előremozdító hatását nem tagadnám, hiszen oly csodálatos műalkotások megszületéséhez szolgált inspirációként, mint a Paranormal Activity sorozat, meg még két-három szekérderéknyi mocsok. Valamint azt is sejdítem, hogy az Ezo TV-n feltűnő vajákos asszonyok és tűzjáró csodasámánok generációi építették fel karrierjüket a vonyító hangú gnóm karakterére, de ez csak annyira elég, hogy biztos legyen benne a néző: mindenki jobban járt volna, ha a kulcsszerepet játszó médium még a cselekmény játékideje előtt elpusztul egy szállodatűzben. Szóval tessenek körültekintően cselekedni, résen lenni éjjel és nappal, mert az ingatlanvásárlás felelősségteljes döntés, nagycsaládosok esetében pedig még inkább az. Ha nem vigyáznak, magukat is jól megírja majd Steven Spielberg. Azt a kurva tévét pedig mindenki dobja ki, jobban járunk akkor, meglássa a nyájas olvasó, vagy ha már nem elég erélyes a készülék élethosszig tartó mellőzéséhez, legalább a Nagy Veszelka sámán léleklátó-auradiagnosztikai műsorát kerülje, mert a végén még kiépül az a szar szituáció, hogy bekopog az ajtaján. Éppen most vagyok túl valami hasonlón, nyomorult érzés, nem ajánlom senkinek.