Aki úgy gondolta, hogy a Kvantumtolvaj (egyszeri, kétszeri, esetleg háromszori) elolvasása felfegyverzi azzal a tudással, amivel könnyedén megbirkózhat a Fraktálherceggel, akkor hasonló meglepetés fogja érni, mint Jean le Flambeurt, aki kénytelen rádöbbenni, hogy a zoku Schrödinger-doboz, amit olyan kalandos körülmények között szerzett meg az első kötetben, csak az első lépés az úton, ami a felelőtlenül elszabadított és felfoghatatlan léptékű játszma fináléjához vezet.

A rejtély megfejtéséhez a transzhumanizmus bölcsőjébe kell visszatérnie, a Földre, ahol az arab kultúrából újjászülető társadalom pecsétekkel védekezik a mindent ellepő, megfertőző és átformáló káoszkód ellen. A pusztító harag napja után az égből aláhullott Szobornoszt hajók szilánkjaiban menedékre lelt emberek a törékeny békeszerződés megkötését követően a sivatagban kutatnak elveszett lelkek, vagyis testetlen dzsinnek után, hogy a szolgálatukba kényszerítsék vagy pedig eladhassák őket a hszien-kuknak, akik a Nagy Terven dolgoznak: a Föld teljes feltöltésén a virtuális térbe a feltöltésmennyországokból előbányászott tudatmásolatok emlékei alapján. A szemünk előtt kibontakozó Sirr legalább olyan fantáziadús, mint a marsi mozgó városok társadalma, és tömve van sziporkázó ötletekkel.

Az Ezeregyéjszaka meséiből táplálkozó terminológia, mely a korábban már megismert fogalmakat takarja, telitalálat, ráadásul sokkal egységesebbnek hat, mint az előző kötet, ami a finn, héber, francia és orosz kultúrkörből merített. A regény felépítése is a több évszázados mesefolyamét követi: a keretes szerkezet több különböző történetbe ágyazott történetet rejt, kibontva Jean és Mieli múltját, és felfedve az eddig a háttérbe húzódó, a szálakat a távolból mozgató szürke eminenciások kilétét. Az ismerős, ugyanakkor idegen földi társadalom felépítésének különböző aspektusait az új szereplők mutatják be: Kasszár Gomelez, a hatalomért a családját is feláldozni hajlandó politikus, lányai, az egyenesen az Ezeregyéjszaka meséiből érkező Tavaddud és Dunjázád, előbbi a dzsinnek szeretője, aki szimhálón keresztül rég elfeledett és másként elérhetetlen fizikai örömöket nyújt a testetlen tudatmásolatoknak titkos tudásért cserébe, utóbbi pedig mutálib, aki feláldozta magánéletét, hogy a családját és városát (ebben a sorrendben) szolgálhassa, Abu Nuvász, a sármos gogolkereskedő, akinek a múltja súlyos titkot rejt és az Axolotl, a Testorzó, egy ősi dzsinn, aki még az aunoktól tanulta hogyan raboljon magának testet. A Földön minden technológia összefonódik a mesékkel; mágikus szavakkal, Titkos Nevekkel és dzsinnpalackokba zárt lelkekkel üzérkednek, mi pedig a transzhumanizmus újabb, és a marsitól drasztikusan különböző olvasatával kerülünk szembe.

A Fraktálhercegnek nem csak a története bonyolultabb, mint a Kvantumtolvajé, hanem az Ezeregyéjszaka vezérfonalára felfűzött fejezetek-történetek (melyek címadásukkal is mesékre hasonlítanak, mint A tolvaj és a tigris vagy a Mieli és a lélekvonat) elbeszélésmódja is ugrál egyes szám és harmadik személy, múlt és a jelen, valamint a különböző szereplők között. A fordítás minősége előtt ismét csak meg kell emelnem a kalapom, mert Rajaniemi valóban létező tudományos és az abból továbbgondolt világának kreált szavait egyáltalán nem lehetett egyszerű magyarítani. Amennyiben az első kötet nehéz olvasmánynak tűnt, akkor itt még jobban kell figyelni, ha a történet-kirakós egészének szétszórt darabjait össze akarjuk illeszteni a könyv végére, ami ráadásul egy kataklizmikus cliffhangerben kulminálódik. Összességében a Fraktálherceg olyan, mint egy oorti súlytalanság-szauna, amiben az űr vákuumával hűtjük a testünket: a jutalom megéri a kockázatot, még ha többször neki kell is veselkednünk a feladatnak.