A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna  színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.

"Back off man, I'm a scientist."

Pedig abban a lélektani pillanatban még kész forgatókönyv sincs. Reitmannak azonban van három név a zsebében: Aykroyd, Ramis és Murray. Hogy érthető legyen; a Bombázók a seregnek és a Dilibogyók után ha valaki azzal a fegyverténnyel járja Los Angeles kevésbé szimpatikus utcáit, hogy márpedig Bill Murray benne lesz a filmjében, azzal automatikusan jegyet váltott a város összes frissítőkkel és kubai szivarokkal ellátott fontosemberéhez. Nem sokkal a fent leírt jelenet előtt Ivánunk - hiszen csak innen a szomszédból, Párkányból dobbantott szüleivel harminc-negyven évvel korábban, ezért jár neki a kéretlen-kellemetlen, összekacsintós-oldalba böködős bizalmaskodás, amely oly' jellemző az Oderától Keletre - Dan Aykroyddal és az ő furcsa, jövőben játszódó nyolcvan oldalas valamijével találkozott, amely átláthatatlanul bonyolult cselekményével engedett bepillantást az ezotériával bensőséges viszonyt ápoló, viszont rettentően intelligens kanadai tekervényeibe. A sajnos rövid életű John Belushival közös projektet végül is Reitman közbelépése mentette meg azzal, hogy bevonta Harold Ramist társszerzőnek, csak hogy legyen egy nagyon picit a történet egyik sarka valami megfogható mellé horgonyozva.

Az operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz.

Ki nincs itt? - adódhat a kérdés. Nincs itt Eddie Murphy - ő nem vállalta, elment Beverly Hills-i zsarunak, nincs John Candy - akinek furcsa elképzelései voltak Lewis Tully szerepéről, mint hogy legyen kutyája, meg német akcentusa - és nincs itt sajnos John Belushi. Illetve hát nem biztos, hogy sajnos. (Zárójel: attól még, hogy a filmből nem hiányzik, még nem jelenti azt, hogy általában véve hiánya ne lenne fájó. Ha kellenek érvek, akkor tessék Blues Brotherst nézni. Vagy akár 1941-et. Tudom, kelletlenül összehordott szirupos trágyahalomnak tűnhet Spielberg Első Nagy Bukása, Belushi mégis szenzációs. Majd legközelebb megvitatjuk, jó ötlet volt-e tengerbe ölni Sir Christopher Lee-t. Zárójel bezárva.) Nélküle ugyanis le kellene maradnunk Bill Murray második legnagyobb filmjéről (persze hogy az Idétlen időkig az első). A Szellemirtók nem tökéletes film, nyilván nem az. Mondhatjuk, hogy Csatahajón és társain nevelkedett szemünknek lassú és különben is bagóznak benne (!) Ilyesmi elképzelhetetlen volna napjaink tökéletes, vegetáriánus, egészségesen élő társadalmában (Isten hozott Snake Plissken). Viszont, mint bármelyik jó mozi, nagyszerűen mesél a korról, amiben készült: a környezetvédelmi bürokrata, aki nem lát tovább az orránál, viszont az ő pozíciója a legfontosabb, és vele senki sem packázhat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy New Yorkot elárasztják a szellemek. Bármit becsomagolhatunk jól hangzó reklámokba, el lehet adni a szellemirtást is. A hatóságok teljesen életképtelenek, tehetetlenek és szemlátomást fogalmuk sincsen a világról. Mindenki csak magára számíthat, ha bekopogtat Gozer. És ha elég pofátlan vagy, akkor nem csak hős leszel, de tiéd lesz a nő is - ez maga a nyolcvanas évek.

Nyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.

A Szellemirtók abba a kivételes kategóriába tartozik, ahol a világ el van b… armolva, ez talán nem is fog változni, de ma legalább megúsztuk egy babilóniai isten haragját. (Tudom, Sumér volt). Az egész világ Peter Venkman, pardon Doktor Peter Venkman szemén keresztül látszik a legélesebben: minden pénzt el lehet és el is kell kérni, mert a többiek nem érdemlik meg. A világ kicseszik velünk, cserébe mi is kicseszünk a világgal. Kitesztek az egyetemről? Azt gondoljátok, hogy a paratudomány nem is igazi tudomány? Na, akkor nézzük, több pénzt tudok-e keresni vele, mint ti a nyomorult, szűklátókörű, cigiszagú világotokban. És benne leszünk a tévében, meg az újságban, és nekünk kimondhatatlanul jó lesz, ti meg nem tehettek ellene semmit. És ha tényleg nagy a baj? Ha visszajön teszem azt Boris Karloff és nem lesz kedves? Hát maximum szétrúgjuk a seggét. Ez a fajta melankolikus erőszak, párosulva a lehengerlő hízelgéssel az, ami a leginkább visszataszító embertársainkban - és érdekes módon Bill Murray-nek sikerül úgy eljátszania mindezt, hogy megértjük, megbocsájtjuk, sőt, ünnepeljük érte. Hiszen értünk szól: napjaink nagy részében kerüljük a konfliktust, ha valakinek mégis hízelgünk egy kicsit, abban nincs semmilyen kigondolt stratégia, csak meg akarjuk úszni a pillanatot. Venkman egyáltalán nem akarja megúszni ezeket a pillanatokat, ő lubickolni akar bennük. És ha az egyik játszma nem működik, szemvillanás alatt vált át a másikra. Egyesek szociopatának neveznék. Lehet, hogy az is.

És sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.

Ahogy Aykroyd is: a legjellemzőbb jelenet a karakterére az, amikor a hármas éppen szemrevételezi a bázisnak kinézett egykori tűzoltólaktanyát, amelyet Venkman és Egon dörzsölt kofa módjára szapul az ingatlanos előtt - hogy olcsóbban megkaphassák az amúgy is romokban levő épületet "egy demilitarizált övezet" kellős közepén - amikor is Ray lecsúszik a tűzoltópóznán, és közli hogy a hely fantasztikus. Ő a gyermek mind közül, ő az, aki a leglelkesebb, a legelesettebb és neki vannak olyan erotikus álmai, amelyek nekem voltak utoljára tizenötéves koromban. És ő az, akinek a filmtörténet legfélelmetesebb Bibendum-babáját, a Stay Puft Marshmallow Mant köszönhetjük, amikor mindenki igyekszik kiüríteni a fejét, nehogy valami baj történjen, akkor ő a gyermekkorának legártatlanabb figurájára gondol: ebből lesz a szörny. Ne várjunk nagy karakterfejlődéseket: ez nem az a műfaj. Ha valaki, akkor a Tisztelt Lakosság és a hatóságok azok, akikre ráfér némi továbbképzés. Hogy van más is ezen a Földön rajtuk kívül, és talán ideje lenne némi figyelmet szentelni a dolgoknak. Különben jön megint Gozer, hogy emlékeztessen.

"Ray, when someone asks you if you're a god, you say 'YES'!"

Lehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.