Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)


The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)