„If you ride like lightning, you’re gonna crash like thunder.”

Avagy mondhatnánk hungaro-módra úgy is: ki szelet vet, vihart arat. Mindkét mondás tökéletesen illik a The Place Beyond the Pines egyik főszereplőjére, Luke-ra, akit a lányok nagy örömére Ryan Gosling formál meg. Átvitt értelemben ráhúzhatjuk a film másik központi figurájára, Averyre is, akit nagy meglepetésre a Másnaposok hedonista lókötője, Bradley Cooper kelt életre. A Blue Valentine-nal befutott Derek Cianfrance legújabb filmje hamisítatlan belépő, mit belépő, egyenesen bérlet a nagy történetmesélők földi panteonjába. Szokatlan szerkezetével olyan blazírt (az amerikai közönség számára azonban megnyugtatóan ismerős) témákat dolgoz fel, amik önmagukban is megállnák a helyüket, az száz százalék, de akkor az írásom pozitív hangnemét felváltaná valami sokkal kellemetlenebb.

A látszólagos témaválasztás ugyanis minden, csak nem bizalomkeltő (az más kérdés, hogy a csomagolása kapásból eladja, alá pedig nem látunk – szerencsére). Az unalomig ismételt, és lassan jokerként az ingujjból virított apa-fia konfliktus, mint megbízható fundamentum, ácsolja meg a néző számára a hidat, amin bizony át kell kelnie, hogy teljes valójában értékelhesse a filmet. Ezen kívül más mankót nem kapunk, ám a mesteri történetmesélésnek köszönhetően nincs is rá szükségünk, mi magunk töltjük be a hézagokat, amik az átkelést esetleg nehezíthetik. Kétségbeesésre azonban semmi ok, ez a rendező előre megfontolt szándéka.

Az innenső parton a kiszőkített, konyhatetkókkal televarrt Ryan Gosling fogad minket, szakadt metallicás pólóban, egy pillangókéssel játszadozva. Szó szerint őt követve lépünk be a gyökértelenség (apátlanság) birodalmába, ahol egy vándorcirkusz motoros akrobatájaként hetente kifizetnek, ha meg balul sül el a mutatvány, hát fene vigye, legalább nem kell tovább gürizni ebben a lószaros életben. Csak hogy Luke jó, nagyon jó, ördögien jó – kevés hozzá hasonló motorost hordott hátán a Föld, így amikor kiderül, hogy kalandjából a még mindig baromira latinosan vonzó Eva Mendes alakította Rominaval kisfia született, a villámba belecsap a villám. Korábbi céltalan, lődörgő életmódjának búcsút int, hogy azt tegye, ami egy apának kötelessége, óvja, és ellássa a családot. Pénzkereseti lehetőségként úgy dönt, kamatoztatni fogja tehetségét, így villámgyors rajtaütésekkel kisvárosi bankok kifosztását célozza meg, annak ellenére, hogy Romina nem kér belőle, ő már talált magának egy normális pasit, normális házzal.

A filmből már lement egy jó háromnegyedóra, és ekkor eszmélünk, hogy Bradley Coopert még nem láttuk egy percre sem. Cianfrance merőben szokatlan (habár nem ismeretlen) módon kalauzol minket végig mondanivalóján, aminek csak első része, úgymond bevezetője a motoros bandita egyaránt látványos és érzelmes történetszelete. A rendőrifjoncot alakító Cooper ekkor lép színre, hogy azon nyomban konfrontálódjon a kissé őrült kaszkadőrrel, majd hogy át is vegye a helyét. Mintha egy új filmet kapnánk, a fókusz az érzékeny igazságérzettel megvert, ám az új közegben botladozni kényszerülő rendőrpalántára kerül. A magányos útonálló harca a rendszerrel hirtelen múlt idő lesz, átkerülünk a másik oldalra, magába a rendszerbe, hogy tisztán rálássunk, mi fán terem a korrupció (Ray Liotta rövid, de annál hatásosabb mellékszerepének köszönhetően). A film ritmusa azonban nem változik, sőt, olyan finoman simul egymásba a két szál, hogy az egyik a másik nélkül nem is értelmezhető. És ez még mindig nem a vége: a híd a rendfenntartó szervek kontra nép hőse ügyének lezárultával éri csak el a túlpartot, ahol már vár ránk a hely a fenyvesek mögött (ami a film helyszínéül szolgáló város, Schenectady indián neve).

A kapocs, az apa-fiú kötelék természetszerűleg nem ér véget az apák bűneinél – a láthatatlan örökség a fiakban (is) kell, hogy sorsot rontson. A harmadik fejezetben a bandita és a rendőr fiai találkoznak, életük látszólagos üressége, és a kínzó spleent időről-időre megszüntető közös drogozásaik pedig mintha beindítanák az eleve elrendelés imamalmait. Nem pusztán a múlt sérelmei, hazugságai és a bűntudat csévélődnek vissza, akár egy magnókazetta szalagja, de kettejük baljós és robbanásveszélyes elegye a jövőjüket is bebetonozza – így harap a farkába a kígyó és így alkot kerek egészet a majdnem két és félórás zsánerparádé.

Mit is láttunk? Kezdtük egy bankrablós témával, jött a korrupt zsarus filmek zsánere, majd végül a teenager movie-k útkeresős kvintesszenciájából egy velős darab. Ez a három különálló felvonás generációs drámává áll össze, oly mértékű finomsággal és természetességgel, hogy egy percre sem unatkozunk majd. Az önsorsrontás, a bűnök karma módjára való továbbhalmozódása, az apák és fiaik közti – általában semmibe vett, de mégis szilárd – érzelmi kapcsok totálisan lerágott csontnak számító toposzok.  Mégis, az életszerűen, kendőzetlenül, részrehajlás nélkül bemutatott életek új húrokat pendítenek majd meg bennünk. Erről a piszokjó rendezés, a nagyszerű színészi teljesítmények (Bradley Cooper nagyon jó drámai szerepben!), és a hamisítatlan, szűrő nélküli hangulat gondoskodik.