Mókás olvasgatni a külföldi kritikákat, amiknek szerzői óvatos, bizonytalan bocsánatkérésekkel adják az olvasó tudtára, hogy tetszik nekik a film. Mintha az agyatlan, specifikusan és tudatosan férfias zúzás iránti vonzalom elismerése valamiféle bűn lenne – lehet, hogy máshol az is. Szerencsére itt a geekzen leszarjuk az ilyesmit, nem vagyunk mi semmiféle magaskultúra zászlóvivői, és hogy ezt kapásból demonstráljam is, hadd fogalmazzak úgy, amolyan cizellált visszafogottsággal, hogy a Halálos iramban 6. kurvára szórakoztató filmbanzáj. Persze, nyilván nem mindenki fogja így gondolni, de akkor hadd segítsek: a lényeg, hogy az előző részek ismeretében mindenki pontosan azt fogja kapni, amit vár. Aki papírvékony karakterek idióta és pózőr dialógusaival kitöltött röhejes akcióbaromságot vár, az azt kapja. Aki tökös macsók vagány keménykedéseit és kipufogógázzal sűrített, őrületen szórakoztató autós zúzdáit várja, az azt kapja.

Mert komolyan: legkésőbb akkor, amikor a negyedik rész nyitányában Vin Diesel elszáguldott autójával egy aszfalton gumilabdaszerűen pattogó, és közben fel-felrobbanó nyerges vontató alatt, amint az épp átfordult a levegőben, a sorozat olyannyira maga mögött hagyta a realitás földjét, hogy a világ leggyorsabb kocsijával is örökké tartana oda a visszaút. És az dokumentumfilmnek tűnik a hatodik etap egyik-másik mutatványához képest. Szóval, aki ennyire már nem tudja szászpenzsölni a diszbelífét, az legfeljebb akkor üljön be a Halálos iramban 6.-ra, ha direkt picsogni akar az interneten a film hülyeségeiről. Mert azokból van bőven.

A sztori részletezésével (Vin Diesel és csapata szövetkezik Dwayne Johnsonnal, hogy lekapcsolják a szuperveszélyes McGuffint elrabolni készülő csúnyarosszembert, Luke Evanst) nem siettetném a klaviatúrám amortizációját, mert nincs semmi jelentősége, a hihetetlenséggel teleszórt forgatókönyv olyan amilyen: meg-megtántorodik az erőlködéstől, hogy úgy alakítsa az eseményeket, hogy azok ürügyként szolgálhassanak a lehető legelképesztőbb autós mutatványokra. Justin Lin, aki a harmadik rész óta gondozza a mostanra Mission: Impossible-lé gyúrt franchise-t (ez a kaland végre becsatlakozik annak a filmnek a végébe, mert a negyedik-ötödik rész ugyebár a Tokyo Drift előtt játszódott), totális szégyentelenséggel sorakoztatja az egymásra licitáló cápaugrásokat; ebben a világban egy száguldó autóról sértetlenül való le-, át-, keresztül-, oda-visszarepülés olyan triviális tevékenység, mint egy húszméteres kocogás, többszörösen borulni egy kocsival pedig annyi, mint megbotlani a nappali küszöbében.

De egyrészt van abban valami szimpatikus, ahogy Lin mindezt rezzenéstelen pókerarccal adja elő (szeretem, ha az alkotók tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, tartják magukat hozzá, és büszkék is rá), másrészt legalább következetes a koncepcióhoz. Minden konfliktus, legyen az akár szerelmi, fizikai, ideológiai (igen, van ilyen, persze a franchise saját értelmi szintjén), kerekeken száguldva dől el, és a produkciós minőségre senkinek nem lehet panasza (noha, és ezt mindenképpen meg kell jegyeznem, az ötödik rész fináléjának masszív, szuperdinamikus zúzdáját nem sikerül megfejelni).

Diesel és Johnson pedig még arra is képesek, hogy néhány hülyeséget simán elhitessenek velünk. Nyilván nem a legjobb színészek a világon, viszont jelenlétük a vásznon abszolút, és akár autóval zúznak, akár ököllel (van alkalmuk bőven mindkettőre), a néző nem tud nem vigyorogni – még ha az ensemble cast maradéka kissé meg is sínyli kettejük karizmáját (főleg az újonc Gina Carano, de még Paul Walker is). A Halálos iramban 6. az év legelszálltabb, legpofátlanabb, legesztelenebb akcióhullámvasútja.