(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.
Tavaly, a Bosszúállók megtekintése okozta örömmámor után azért szállt meg egy csipetnyi szomorúság, mert tudtam, hogy szinte lehetetlen lesz azt a színvonalú és hatásfokú pusztításorgiát fokozni, azt a geekejakulációt megfejelni, akármilyen vagány címekkel is hozakodjanak elő a Marvel mozis univerzumának úgynevezett második (most startoló) fázisában. Joss Whedon monumentális szuperhősfilmje egyértelmű, színtiszta műfaji csúcspont, a kérdés az volt, hogy mi jöhet utána, mit lehet még elmondani ezekről a karakterekről, azon túl, hogy az útjukba dobják a következő világuralmi/világpusztítói szándékkal hepciáskodó homokzsákot.
Ha a Vasember 3-ból lehet következtetéseket levonni, akkor így áll a helyzet: miután az első filmek bemutatták a szuperhősök felemelkedését, a most következők arról szólnak majd, mennyit érnek, mire képesek, mit tudnak kezdeni a való világ problémáival. A Vasember 3. első fél órája nagyszerű, a ’90-es éveket (nem csak szellemiségében) idéző nyitány rengeteg humorral kecsegtet, az első, falrengető akciójelenet kőkemény zúzással, a felvetett témák pedig érdekes gondolatokkal. Shane Black nem a Bosszúállókhoz képest próbál lecet ugrani, inkább Tony Stark karakterére, és az ő világban betöltött szerepére koncentrál. A szuperhős, mint entitás létjogosultságát kérdőjelezi meg egy olyan világban, ami az egyértelműnek tűnő kategorizálások (hős-gonosz) ellenére messze nem fekete-fehér, és a szuperhős, mint alteregó személyiségpusztító, elidegenítő természetét vizsgálja (á la Sötét lovag-trilógia). 
De ezek a témák az idő múlásával egyre inkább elvékonyodnak, jelentőségüket, súlyukat vesztik, és hiába akarja Black egy ezekkel kapcsolatos katarzisra kifuttatni a páncélrengeteg ellenére is teljesen alulinspirált finálét, addigra már késő. Az író-rendezőre jellemző önreflexió és buddy-movie elemek csak ritkán igazán viccesek (márpedig egy Stark/Downey Jr./Black triótól ez elég szomorú), ellenben hol a trendi, sötét, komor fenyegetettség, hol a paródia irányába lengenek ki (Ben Kingsley Mandarinja nagyon hálás szerep, de lesz miatta bőven fanboyrinyálás), és a Stark otthona elleni támadást leszámítva az akciók sem ütnek akkorát, mint egy 200 milliós filmben illene nekik. Azt pedig szerintem maga Black sem tudja, mi is pontosan Guy Pearce karakterének célja és motivációja.
Ezzel együtt nem rossz film a Vasember 3., nézeti magát az Imaxban, szép amerikaiasan, színesben, hangosban, háromdében, el is van alatta a néző, csak utána arra jön rá, hogy a bő két óra alatt a szájába gyömöszölt popcorn volt a legstimulálóbb az érzékszerveinek.
Utolsó kommentek