Mindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.

A filmes párhuzam már csak azért is működik, mert a képregény vizuális világa határozottan emlékeztet a forgatásokon használt storyboardok vázlatos, ám filmszerű, mozgásban könnyen elképzelhető, optimalizált stílusára. Szerepe lehet ebben persze annak, hogy egy alkotó készítette a történetet és a rajzokat, hogy vélhetően nem volt garantálható a megjelentetés vagy az anyagi megtérülés, de értékeljük az alkotást saját jogán: a több szálon futó cselekménynek és a temérdek színes, mozgóképes álomból ismerős érzésekkel megtöltött helyszíneknek van egy erős filmes hatása, melynek eredményeképpen a jelenetek megrajzoltságuk egyszerűsége ellenére, könnyedén megélednek képzeletünkben. Szokni kell kicsit, az biztos, az élvonalbeli képregények kidolgozottabb látványvilága nekem is sokat segített volna, cserébe viszont filmet olvashatunk, ha úgy tetszik.

A Slusszkulcs Klán cselekménye vándorzenészeket, életüket romantikus elszigeteltségben és nyakig olajosan töltő, pusztaságban élő autószerelőket, őrült prédikátorokat és a Mad Max széria rosszembereire emlékeztető fosztogató autós bandákat mozgat, a három-négy főszereplőhöz kötődő szálakat folyton kuszálja, de szeretettel időzik apró, hangulatos képeken is, mint a bárját záró, csinos, de lassacskán öregedő bártulajnő, vagy a piás, fekete szaxofonos fiatal, kanos, cinkos zenésztársai, akik türelmes ingerültséggel tartják egyenesben az öreget, mikor az éppen összekuszálódott lábakkal érkezik a koncertre (akinek volt valaha amatőr vagy bármilyen bandája, annak ez ismerős lehet...).

Egyszemélyes "alkotóbrigádjához" - és hogy kicsit anyagiaskodjak, igen alacsony árához - képest a kötet relatíve vastag és nagy alakú, nem egyperces olvasmány. Szerencsés ötlet volt (a Ponyvaregényre emlékeztető módon) rövid epizódokra tagolni a cselekményt, a Slusszkulcs Klán örkényi, tojásfőzés közbeni egyperces adagokban fogyasztva ugyanolyan kellemes olvasmány, mint egy ültő helyben befejezve. A látvány egyszerűségéért és a legizgalmasabb téma (az emberi test kocsiba forrása-forrasztása) elnagyoltságáért, kihasználatlan lehetőségeiért pedig kárpótoljon minket a hazai szerzemény fölötti büszkeségünk. Producerek, hagyjátok a siralmas magyar komédiák sokadik folytatásait, próbáljátok meg inkább ebből az ötletből filmet forgatni az Alföldön, Chevrolet és Cadillac helyett szakadt Mocskvicsban és Wartburgban furikázó autóőrült ex-vállalkozókkal és csavargó népzenészekkel, a rendezői székben Pálfi Györggyel, ha szabad kérni - én befizetek rá!