Egy rajzfilmfigura bármit megtehet, hiszen nem valódi: gúnyolhat, átkozódhat, és közölheti a választási kampányuk közepén járó politikusokkal, hogy baszódjanak meg. A címbeli Waldo, egy bájos külsejű kék medve, aki mögött egy lecsúszott komikus, Jamie Slater áll, pontosan ezt teszi. A szabadszájú, politikus-, és úgy általában, politikaverő Waldo a hazug és álszent képviselőkbe, pártokba, vezetőkbe belefásult nép hőse, az emberek haragjának harsány hangadója lesz. De mi van a felelősséggel, az útmutatással? Fröcsögni valami ellen könnyű, életképes alternatívát kínálni a helyére már nehezebb. A Black Mirror második évadjának utolsó része ezt a problémát járja körül, és bár minden adott benne egy frappáns, vicces és/vagy drámai politikai szatírához, mégis ez lesz a sorozat első darabja, ami után csalódottan állunk fel.

Charlie Brooker sci-fi/dráma show-jának eddigi részei általában vagy társadalmi szinten vizsgáltak egy jelenséget (15 Million Merits, White Bear) vagy annak közvetlenül az egyénre gyakorolt hatásával riogattak (The Entire History of You, Be Right Back). A The Waldo Moment nem csak a politikai témája miatt rímel a legelső részre, a The National Anthemre, hanem azért is, mert ahhoz hasonlóan, egyszerre akarja megfogni a téma személyes és társadalmi aspektusát. De míg a brit miniszterelnök bizarr, állatszexes vesszőfutáskúrásával (én kérek elnézést), sikerült úgy kiegyensúlyozni a férfi megaláztatásokkal teli drámáját a nép és a média abban játszott (akart vagy akaratlan) szerepével és reakciójával, addig a dühöngő, kék animált maci története mindkét oldalról felületes és szájbarágós lett.

A The Waldo Moment legjobb pillanatai azok, amikben rámutat arra, hogy a média mennyire eluralja, és elnyomja az élet minden területét. A White Bearben a büntetésvégrehajtás, itt a politika esik áldozatul: a trágárkodó Waldo, egy nagy képernyőre kivetítve, a színfalak mögül irányítva, ténylegesen részt vesz választási vitaműsorokban, csak azért, hogy leseggfejezhesse a politikusokat a közönség lelkes ovációja közepette. És ahogy a White Bearben, ez elsőre itt is jogosnak tűnik: elvégre kinek nincs már elege a szavazatokra áhítozó hazugsággyárosokból, akik nagyjából négyévente egyszer mutatnak érdeklődést irántunk, egyszerű emberek iránt? Cirkusszá derogálás? Eleve egy cirkusz az egész, szóval?

A baj egyrészt az (ahogy egyik vitaellenfele meg is jegyzi), hogy az obszcén vagdalkozások öncélúak, támadják, lenézik, gúnyolják a status quo-t, de nem kínálnak rá alternatívát. Másrészt pedig az, hogy a nép bekajálja az egészet, és ironikus módon csak Waldo hangja és szellemi atyja, Jamie van tisztában vele, hogy a karaktere értéktelen (kár, hogy maga Jamie is az: felszínes, unalmas és még csak nem is kedvelhető főhős).

A film annak az egyre inkább elharapódzó választópolgári álláspontnak az egyéni drámába és médiaszatírába csomagolt kritikája, amely szerint le kell szarni az egész politikát, úgy, ahogy van. Mert ez a morális felsőbbrendűség, ami lesajnálja az öltönyös gazemberek hataloméhes miliőjét, káros, és ráadásul hazug. Onnantól azonban, hogy ez nyilvánvalóvá válik (a játékidő nagyjából felénél), a The Waldo Moment már nem tud újdonsággal szolgálni, hiába várunk valami csavarra, ami elviszi a sztorit egy új irányba, vagy egy motívumra, metaforára, bármire, ami az egésznek plusz mélységet, dimenziót ad. Mintha Brooker csak a legvégén, az összecsapott befejezés után jönne rá, hogy ez így még kevés, és már a stáblista alatt húzza elő a „Waldo globálissá és univerzálissá válik” kártyát, ami akkor lett volna érdekes, ha 20 perccel korábban teszi.

Hat rész után a Black Mirror „végre” meginog. Nem baj. Ha minden hat részből egy közepes lesz, az még bőven jó arány, jobb, mint a klasszikus Homályzónáé. Márpedig a Black Mirror az: a XXI. század modern, információs társadalmának Homályzónája.