Valószínűleg elnézőbb tudnék lenni a filmmel, ha nem ezt a címet adták volna neki. Ami egyébként duplán jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Richard Stark (eredeti nevén: Donald E. Westlake) még él – ő ugyanis, amíg lélegzett, bár eladta 1962-től 2008-ig (haláláig) futott könyvsorozatának jogait, azt nem engedte, hogy használják a főszereplő karakter nevét. Ezért hívták Lee Marvint Walkernek (Point Blank), Robert Duvallt Earlnek (The Outfit), Mel Gibsont Porternek (Visszavágó), és így tovább. Jason Statham az első a Parkert szélesvásznon életre keltő színészek sorában, aki nem kénytelen egy (többnyire hasonló) „álnévvel” nyomulni. A jó hír, hogy egészen rátermettnek bizonyul a szerepre. Kemény, szikár, komoly, higgadt és hideg. A rossz hír, hogy magát a szerepet kissé elírták.

Ez persze csak azokat fogja zavarni, akik ismerik a könyveket, és az ő számuk itthon nem lehet túl magas. Mindenesetre, nem árt tudni, hogy Parker egy antihős, pontosabban, ő az antihős, akinek kérges külseje alatt nem lakozik aranyszív, akinek végletes metodikusságát, érzelemmentességét, szociopata vonásait nem tompítják ponékodások és „amikor igazán számít, akkor mégis jófiú vagyok” kikacsintások.

Ezt a figurát John J. McLaughlin (Fekete hattyú) és Taylor Hackford (Az ördög ügyvédje, Ray) adaptációja (amelynek alapja a 18. könyv, a Flashfire – most jelent meg magyarul Mindent vagy mindent címen) csak nyomokban tartalmazza, ami azért baj, mert a Parker-könyvek Parkernek, és a hozzá kapcsolódó stílusnak köszönhetően nagyszerűek. Ha ezt elvesszük, marad egy általában átlagos átverős-bosszúállós sztori (mint ez esetben – Statham a Michael Chiklis vezette bandán készül revansot venni Floridában), amit többnyire az idősíkok megbolondítása dob fel. Itt még ennyi sincs.

De elkussolok a regénysorozatról, sőt, elvonatkoztatok tőle. A Parker problémája egyrészt az, hogy nem több egy tipikus, láttuk-elfelejtjük Statham-magánszámnál, némelyiknél pedig (A biztonság záloga) sokkal kevesebb, ami a lapos, bosszantóan lyukas forgatókönyvön és érdektelen karaktereken (szegény Chiklis) túl annyit tesz, hogy teljesen jellegtelen. Egy pillanatra mégis visszatérek a könyvekhez: megint arról van szó, hogy a producerek megvettek egy brandet, amiből aztán néhány felszínes jellemzőn kívül kiöltek mindent, ami a sajátja, és csináltak belőle egy tucatfilmet.

A probléma másrészt az, hogy Jennifer Lopez karaktere olyan felesleges, hogy az író helyett is sül lefelé a bőr a képemről – nem csak, hogy a történetben nincs semmi szerepe, de még szerelmi szál sem lesz belőle, viszont cserébe legalább teljesen súlytalanná teszi Parker csajának (Emma Booth) esetleges jelenlétét is. Valószínűleg a segge miatt castingolták, amire fókuszál is a kamera szorgalmasan, bár istenüccse, sosem értettem, miért van annyira odáig érte férfitársaim többsége. Megjegyzem, egyes karakterek (Nick Nolte, Bobby Cannavale) hajlamosak csak úgy félúton eltűnni a filmből, mintha soha nem is léteztek volna, bár amennyi súlyuk volt addig, úgyse hiányoznak.

És harmadrészt: szép, hogy legalább az a kevés akció, ami van, hatásos, szép, hogy a test-test elleni összecsapások véresek, kegyetlenek, nyersek, és ráadásul mentesek mindenféle, a brutalitást enyhítő poénkodástól, pózőrködéstől, kivégzések előtti aranyköpésektől, de sajnos csak ebben a néhány percben tűnik úgy, mintha a Parkernek lenne méregfoga. Egyébként viszont csak egy szép, színes, napfényes, kedélyes kis családi tévékrimi. Az uncsibb fajtából.