Westerfeld trilógiájának nyitókötete pont az, aminek lennie kell. Egy információktól nyüzsgő, élő és lélegző expozíció, ami ügyesen építkezik, sok dolgot megmutat, miközben még többet sejtet. Egy tudományos fantasztikumba ágyazott Rómeó és Júlia-történet, ami nem válik hatásvadásszá, újrahasznosított elemei mellett megcsillan benne az eredetiség is, a karakterek (noha legtöbbjük, köztük a két főhős is, gyerek még) nem csupán sablonok. A steampunknak titulált regény egy alternatív múltat próbál felvázolni nekünk az első világháború idején, amiben a szembenálló felek megfelelnek az általunk is ismert történelemnek, az eszközök és az eszmék azonban már az író agyszüleményei.

Az Osztrák-Magyar Monarchia főhercegét és feleségét meggyilkolják, fiuknak, Sándornak pedig menekülnie kell az országból. Ferenc Ferdinánd békítő politikájának hiányában kirobban a háború, míg brit földön egy óriási lény emelkedik a magasba, fedélzetén egy magát fiúnak kiadó lánnyal, Deryn Sharp kadéttal, akinek egyetlen vágya - apjához hasonlóan - a légierőnél szolgálni hazáját.

A szembenállás már a felek filozófiájában is megfigyelhető. A németek és azok szövetségesei a barkácsok, az ő oldaluk hasonul leginkább a steampunk gőzös, gépekkel teli világához, míg az angolok a darwinisták, akik inkább a biopunk oldaláról erősítik a történetet. Genetikailag előállított lényeik hidrogént termelve hódítják meg az eget, miközben mézet használnak energiaforrásként, az utcákon hatalmas elefántszerű lények vannak befogva tehervonónak, meglebegtetve ezzel az abszolút öko-társadalam utópiáját.

Az író nem siet el semmit. A két oldal között komótosan váltogatva, hol az elszánt, a körülmények miatt éppen férfivá érő Sándor szemszögéből látjuk az eseményeket, hol a Leviatán fedélzetén szolgáló Deryn avat be minket a flechette és a hajón fegyverként alkalmazott denevérek kapcsolatába. A darwinisták világa titokzatos, misztikus lényei miatt nem is lehetne más, ugyanakkor a Westerfeld által felvázolt megoldások fele már ott bugyoghat bármely indonéz sziget laboratóriumában. A barkácsok az intrika területén tüsténkednek inkább, monstrumaikból szinte kifolyik az olaj a lapokra.

A két főszereplő külön-külön is izgalmas, de (és ezzel remélem, nem árulok el nagy titkot) miután egyesül a két szál, és a célok hirtelen közösek lesznek, az ad a cselekménynek egy plusz feszességet, kizökkent minket a megszokott tempóból és megszabadítja az addigi felesleges sallangoktól a regényt. Sajnos az első rész itt hamarosan meg is szakad, de szerencsére nem kell sokat várni a folytatásra, az Ad Astra most tavasszal igyekszik megjelentetni a második részt Behemót címmel.

A Leviatán kemény kötésben érkezik, Keith Thompson grafikáival illusztrálva, amelyek a cselekményt egyes helyeken még bájosabbá, máshol még komorabbá varázsolja. Westerfeld még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy röviden összefoglalja a könyv végén található függelékben, mely dolgokban tér el a történelem a könyvektől. A történetet azonban egyben értékelni nem lehet, a regény egy felütés, aminek legfőbb célja, hogy az ember kíváncsiságát felcsigázza, miközben tökéletesen képbe is helyezi ebben az ellentmondásos, a mi világunktól oly sok dologban különböző, alapjaiban azonban nagyon is hasonlító univerzumban. Részemről kettőből kettő.