„A Szentlélek száll rád, s a Magasságos ereje borít be árnyékával.”

Lukács szerint ezt mondotta Gábriel Máriának. Felesleges a technikai részletek után kutakodva blaszfém bohóckodásba bocsátkozni, a dolog lényegi része maga a kijelentés. Nem lesz kevésbé kísérteties a testiség valamivel, aminek nincs teste, vagy kevésbé nyugtalanító a fogantatás valamitől, ami biológiailag-materiálisan megragadhatatlan, de mindenképpen elfogadhatóbb, ha – ad abszurdum: fehér köntösben és behemót hattyúszárnyakkal – odaállnak eléd, és szépen elmondják neked, és te elhiszed. Máskülönben a pokolban találod magad, mint Rosemary Woodhouse, vagy mint Carla Moran.

Carla Moran egy este arra lesz figyelmes, hogy megerőszakolják. Traumáját tetézi, hogy nem látta az elkövetőt; legjobb barátnője előtt is hülyének érzi magát, amikor elmeséli. Biztos idegösszeomlása van, jobb lenne elmenni egy pszichiáterhez – dr. Sneiderman eltökélt iparosként rakosgatja össze a pszichózis darabkáit. A két válás után három gyereket egyedül nevelő nő rohamaiban minden bizonnyal annak szexhez, anyasághoz kapcsolódó frusztrációi és fantáziái öltenek hisztérikus formát, azokban köszön vissza a látens-incesztuózus apafigura, a Lolita-tónusokkal színezett első házasság, a korán szült, érett fiúgyermekhez és a koros, jelenlegi távpartnerhez való viszonyulás (a nő a másodhullámú feminizmus állatorvosi lova is lehetne) – ok és okozat mint a nagykönyvben, minden a helyére kerül.

Csak a lakberendezés épül le lassan Carla körött, láthatatlan hódolója unos-untalan csapja neki a szelet. Elalvás előtt és után, a hálóban, a fürdőben, a nappaliban, odahaza és a barátnőnél, váratlan és sebezhető pillanatokban zsákmányolják ki szexuálisan. A könyörtelen intimitású, minimálmonoton hangszerelésű jelenetekben a bizalom legérzékibb formája fordul tökéletes ellenpólusába, miközben a természetfeletti felütésű Lélekvesztő mintha kokettálna dr. Sneiderman diagnózisával.

„A kísérteties az ijesztőnek az a fajtája, ami valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza”, állítja Freud 1919-es, többek között E. T. A. Hoffman munkásságát elemző tanulmányában, A kísértetiesben. Ha láthatta volna Sidney J. Furie filmjét, valószínűleg kevesebbet pepecsel A homokemberrel.

Carla a freudi iskola éltanulójaként kételkedik brutális intenzitású tapasztalásaiban, racionalizmusa túltesz a trauma, az elfojtás és a tömeges hallucináció képleteivel matekozó pszichiátriai stáb szakmai elhivatottságán. Az abúzus könnyedén mérhető Polanski pedánsan megkattanó hölgyeinek vélt illetve valós sérelmeihez, mégsem engedi, mégsem engedheti meg magának a téboly logikus luxusát. Szégyenkezik amiatt, hogy az álmában bekövetkezett zaklatás során gyanútlanul orgazmusig jutott. Nem menekül, se pszichózisba tehetetlenül, se gumiszobába önszántából, hisz anyaként nem hagyhatja magára gyermekeit. A szintén 1982-es keltezésű, konzervatívabb és látványosabb, éppen ezért jóval sikeresebb Poltergeist anyafigurájához hasonlatosan a zsigeri félelmen felülkerekedő gyakorlatiasság jellemzi. Ott az anya kislányáért a túlvilágra merészkedik egy, a születést szimbolizáló jelenetben, emitt Carla – miután a pszichológia hatástalannak bizonyult – még a kooperációt is bevállalja – támadóival. A fogantatás kigúnyolását, a megalázottság leírhatatlan testi-lelki terrorjának időbeli kiterjesztését. A Lélekvesztő az egyre minimálisabb kontrollhoz való, már-már illogikus ragaszkodás, a hidegvér filmje, nem az őrületé.

Aztán a játékidő derekánál bohém barkácsarzenáljával felvonul a (férfi-dominanciájú lélekgyógyászattal szemben jelzésértékűen feminin) parapszichológia. Kattog a fényképezőgép, zümmögnek a szkópok, kilengenek a mutatók, új dimenziók kapujában állva, megismerésre készülünk a mérhetőség határpontjain.

Ám Furie az inváziós elbeszélésekhez tartozó kísértetfilmek vaskalaposságát a fogason hagyja, így nyitva meg azt a félelmetes teret, amiben a néző reked, még bőven a stáblista után is. Nem egyszerű narratív kétértelműséggel operál (mint – valószínűsíthetően – A csavar fordul egyet vagy az Ijesszük halálra Jessicát), a két konkurens, egymással lényegileg kibékíthetetlen megközelítés egyike sem képes megragadni a támadások mibenlétét – miközben ez a film tétje. Ahogy a bifokális lencse a játékidő alatt többször fókuszba hoz különböző távolságban lévő szereplőket, furcsa, túltelített, mégis hézagos hatást keltve, úgy kerül potenciális fedésbe egy terápiás beszélgetés során felmerülő biografikus részlet a szellemtörténetek klasszikus sémájával vagy akár az egyik elektromos kisüléseket megörökítő fotográfiával, de... de valami hiányzik. Láthatóan nem áll össze a kép. A tünetek dokumentálhatók, de nem rendszerezhetők, értelmezés nélkül a megoldásra, a „dühöngési fázis” megfékezésére irányuló erőfeszítések impotensek. Az egyetlen biztos pont maga a dühöngés, az erőszak.

A magánéleti hányattatásokkal agyonterhelt Carlában könnyedén megpillantható a nukleáris család bomlástermékein őrködő anya hősies mártíralakja, melyet semmilyen elhagyatottság vagy maszkulin fenyegetettség nem tántorít el önfeláldozó védelmezői szerepétől (erre rímel a plakát stigmaszerű árnyéka is), Furie ihletetten ellebegtetett története ugyanakkor egy ijesztően valóságos hermeneutikai krízis ijesztő visszatükrözése, s minthogy a Lélekvesztő Doris Bither komoly médiavisszhangot kapó, valóságos esetéből meríti alapötletét, ez nem is annyira meglepő. Hogy az 1974-ben Culver Cityben tapasztalt jelenségek démoni megszállás vagy telekinetikus képességek, súlyos lelki deformitás vagy szenzációhajhász kreativitás eredményei, az az archívumokat böngésző infófüggőre van bízva. A megkérdőjelezhetetlen revelációk, a világos magyarázatok otthonosságát a folytonos kettősségek, akut hitek és idült kételyek, közhelyek és trendek vákuuma váltja.

„Welcome home, cunt.”