Ezeknek az albán bűnözőknek nagyon nehéz a felfogásuk. Az ember azt hinné, az első rész eseményei megtanították őket arra, hogy Liam Neesonnal rossz ötlet baszakodni. De neeem, megint keménykednek, morcoskodnak, és a fegyverük ravaszát piszkálják, hogy halomra lövessék magukat vele. Lehet, hogy valami „shot by Neeson” fétisklub tagjai. Vagy tényleg csak hülyék. Ellenben a francia filmesek (élükön az író-producer Luc Bessonnal) nagyon is eszüknél vannak – rég megtanulták már jenki kollégáiktól, hogy ha egyszer jól el tudtak adni valamit, akkor alighanem ugyanolyan jól, vagy akár még jobban el tudják adni ugyanazt még egyszer.

Azért okozhatott némi problémát az íróknak, hogy a cím, ami egyben a brand, a kiindulási alap, vagyis megkerülhetetlen, eléggé szűk határok közé szorítja egyébként nyilván szárnyaló fantáziájukat. Nincs mit tenni, a rosszfiúknak el kell rabolniuk valakit. A főhős lányát nem lehet, mert az már annyira durva recycling lenne, hogy ahhoz talán még Hollywoodban sincs elég bőr az arcokon. A feleség? Oké, de miért rabolnák el? Szexrabszolga? Ahhoz öreg. Pénz? Az nem nagyon van. Akkor legyen Neeson az áldozat? Hülyeség, ha őt kell kiszabadítani, ki fog akciózni? Behozzák elhidegült testvérnek Pierce Brosnant? (Hopp, pitcheltem az Elrabolva 3-at!)

Akkor valakinek eszébe jutott a mindig, minden körülmények közt írómentő jolly joker: a bosszú!  Szóval az első rész lánymentő akciójának folyományaként leölt szőrösképű albánok nem lombikban növesztett, szérializált tetűládák voltak, hanem testvérek, fiúk és férjek, a rokoni kapcsolatok másik végén pedig sok homlok ráncosodik dühösen. Nade, ha revans, ha meg akarják ölni Neesont (és családját), minek rabolnák el őket? És akkor valaki (talán Besson?) előhúzott a seggéből egy zseniális ötletet: „háttttööö, legyen egy helyi szokás, hogy a halottjaik gyilkosának vére az albán anyaföldet köteles öntözni”. Oh, come the FUCK oooooon!

De oké, lépjünk túl a testszagtól büdös pitching roomban világra hozott plot device banalitásán. Utána tényleg megkapjuk, amit akartunk, a rohangálást, a lövöldözést, a keménységet, a tökösséget, a csonttöréseket, a robbanásokat, a Neesont, vagyis ugyanazt, amit az első részben. Csak kicsit rosszabbul. Olivier Megaton nem tud olyan szépen, nyersen, oldschoolan rendezni, mint Pierre Morel (bár gondolom, A szállító 3. után ennyiért is hálásak lehetünk), minden egyszerű, de hatásos eleganciáért, ami utóbbinak spontán jött, előbbi remegő kamerával, kapkodó vágással fizet meg. Az Elrabolva nem akart trendi lenni, megfelelni, felülmúlni, csak simán baszott szórakoztató volt a maga faék egyszerűségében. A folytatás meg persze hozza a tipikus folytatáshibákat.

De minden morgásom és gúnyolódásom ellenére be kell vallanom, nem unatkoztam, nem utálkoztam, nem olyan rossz film az Elrabolva 2. Akinek elég, ha Neeson alibiforgatókönyvvel a háta mögött, közepes rendezéssel kaszálja a rosszfiúkat „megdöglesz” arckifejezéssel, az másfél órára jól ellesz a székében, aztán csókolom. Azért nagyon remélem, hogy tévedek, és Bessonék nem hagyták nyitva a kaput egy harmadik filmre – Neeson ugyan kiröhögte egy újabb folytatás lehetőségét („Oh, come on! She’s taken again?”), de ez ugye semmit nem jelent. Nos… talán annyira már az albán bűnözők sem hülyék.