”Az elmúlt idők legérdekesebb és legműveltebb science fiction-íróinak egyike.” - olvasom először az Ad Astra legújabb könyvének borítóján és igazat kell, hogy adjak. Kiegészítvén azzal, hogy a kiadó által nekünk magyaroknak is volt lehetőségünk megismerkedni pár kiemelkedő tehetséggel a kortárs sci-fi legkülönbözőbb bugyraiból. Bacigalupi humanista biopunkja és Rajanieni gibsoni detektív regénye felér egy intravénás injekcióval a mai tudományos fantasztikumból. Amikor ezek hatása elmúlik, érdemes lesz hát belekóstolni ebbe az édességbe is, ami egy mézzé lett ember történetével csiklandozza az ízlelőbimbóinkat, és nem hagy kétséget afelől, amit a borító is hirdet.

Istanbulban járunk a 21. században, a nanotechnológia virágkorában, az energiaválság eszkalálódásának idején. A szénhid megy a legjobban a tőzsdén, aprobotok cikáznak a rendőrségi helyszíneléseken, a török főváros mégis megőrizte csillogását, régiségboltjai és építészeti remekei mind egy külön mesével kecsegtetnek. Az Adam Dede tér dervisházának csendes lakói egy feltételezett bombamerénylet hatására bolydulnak csak fel, mint méhek dongják körül a szerteágazó cselekményt.

Az isztambuli villamoson robbanó bomba következtében egy férfi dzsinneket kezd látni, egy kilenc éves, szívbeteg kisfiú detektív munkába fog, miközben egy bróker élete legnagyobb dobására készül, barátnője a mézzé lett embert próbálja felkutatni, és egy görög közgazdász professzor is kénytelen kizökkenni teázással töltött nyugdíjas éveiből. A párhuzamosan futó szálak egyaránt érdekesek, történetesen egyszer sem éreztem, hogy nem foglalkozna eleget valamely karakterrel az író. A váltások markánsak, lassan mégis összeér a cselekmény, még ha az elején erre nem is látott semmi esélyt az olvasó.

Legnagyobb erénye a regénynek, hogy egy egzotikus, európaiaktól távol álló környezetbe helyezi az olvasót. Több műfaj is keveredik a fejezetek alatt, még színesebbé téve a csavarokban cseppet sem szűkölködő történetet. Can, az ifjú mesterdetektív egy kibontakozó krimi szálait boncolgatja, Ferentinou úr, a nyugdíjas közgazdász a háborgó közhangulat miatt kénytelen ismét extrapolációkba bocsátkozni egy politika thrillerben, míg Adnan a tőzsdecsalások rekordkönyvébe szeretne bekerülni egy cyberpunk díszletei között. Engem mégis a mézzé lett ember legendája, a mikro-kalligráfusok munkái és a hurúfik zárt közössége foglalkoztatott a leginkább. Ebben a mesében egy uralkodó még halála előtt elkezdi tartósítani magát, mégpedig mézzel. Egy mézzel teli szarkofágban is temetik el, majd több száz évvel ezután a testét gyógyszerként használják fel. Egy ilyen piaci ára és a megtalálásával járó reputáció a csillagos eget verdesi, és igen, egy ilyenről suttognak Isztambulban. Temérdek információ bukkan fel ebben a témakörben, itt bukkan fel a titkos klán is, a hurúfik, amely tagjai évezredek óta kutatják az egy Isten nevét elrejtve Isztambul utcáin.

Ian McDonald számos területet felölelő kutatómunkája, látnoki tervezése és képzelőereje manifesztálódott ebben a regényben, ami sokakokon és cadessiken vezet végig egy meglepően sokat vállaló történet végéig. Mint a jobb könyveknek általában, itt sem árt jobban utánajárni a dolgoknak, a számtalan, író által feldobott érdekességre rákeresni. Ötszáz oldalt meghaladó spirituális utazásként is tekinthetünk rá, a modern jövő következetlenségével és nanotech kütyüivel megfűszerezve. És akkor még nem is említettem, hogy az írót a gyors társadalmi és technológiai változások különböző kultúrákra gyakorolt hatásai foglalkoztatják.