(A következő cikk elefes vendégbloggerünk írása, melyben szó lesz kiskutyapunkról is, de elsősorban az Ad Astra négy formabontó könyve közül a harmadikat kóstolgatja. A nemrég debütált, szívünk csücske kiadóval készült interjúnkat itt olvashatjátok el, ha netán kimaradt volna.)

Neil Gaimannek jó szokása már egy ideje, hogy nem fejezi be tisztességesen a regényeit. Hellyel-közzel felvezeti a történeteit, megírja vagy kétharmadát, aztán talán megunja, vagy talán csak mert megteheti, odaken néhány oldalt, hogy akkor itt a vége, heló. Nos, a Marija Morevnának szépen sorjában legalább három befejezése van.

Hogy jön ide Gaiman? Kissé leegyszerűsítve: ha orosz lenne és nő lenne, nagyjából olyan regényeket írna, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan, vagy legalábbis az a bizonyos kétharmad valahogy így nézne ki. Catherynne M. Valente, az írónő maga mythpunk-nak nevezi könyvét – hát jó, bár már olyannyira elszaporodtak ezek a -punkok, hogy ennyi erővel a Lassie hazatért nevezhetnénk kiskutyapunknak, az Amerikai Psychot meg mondjuk whitneyhustonpunknak, netán éhespatkánytapinábapunknak. Gaiman legtöbb történetéhez hasonlóan a Marija Morevna is mélyen a folklórban gyökerezik, modern környezetbe ültetve, ám Valente regénye  jellegzetesen orosz, és ez nem pusztán abban merül ki, hogy a különböző mesékből csent figurák vodkát vedelnek, uborkával.Nem árt ugyanis, ha valamelyest ismerjük az orosz mesekincset: Baba Yaga, a tűzmadár, a ruszalkák, Iván és a két címszereplő, azaz Marija Morevna, a Tengerentúli Királynő és Halhatatlan Koscsej is mind-mind népmesei figurák, és a regény egyik legizgalmasabb eleme valószínűleg az lehet, ahogy modernizálja, pártállamosítja a közismert alakokat. A lakóbizottságba tömörülő házimanók, a fekete autóvá változó csodaparipa, az Élet cárja birodalmának húsból és bőrből való, lélegző és lúdbőröző házai, vagy az egymást elvtársozó csodalények afféle szovjet urban fantasy világot alkotnak, ami önmagában is érdekes, egyszerre groteszk és mélységesen nyomasztó, ám a megfelelő háttértudás híján nem válthatja ki azt a hatást, amit az írói szándék sejtet. A magát határozottan nem elvtársnak, hanem elnöknek nevező BabaYaga egy helyütt még ki is emeli, hogy a történetek érdemben már nem változnak, maga is a réges-rég megírtakat éli végig újra és újra, kisebb-nagyobb eltérésekkel.

Nagyon furcsa szerzet ez a regény. Varázslatos nyelven szól halálról, sorsszerűségről, szerelemről – talán csak egy nő tudja ilyen szenvedélyesen, ugyanakkor kegyetlenül megjeleníteni -, háborúról, éhezésről, a 20. század első felének Szovjetuniójáról. Valente túl sok mindent sűrített bele, a cselekmény, a hangulat több helyütt megtörik, hogy azután valami egészen másként folytatódjon: így lesz a madárból átváltozott kérő után sóvárgó, ábrándos lány meséjéből groteszk fantasy, majd felkavaró pokoljárás a lebombázott Leningrád romjai között. Talán ezért is lett olyan különös és keszekusza a könyv vége és ezért lett gyakorlatilag legalább három befejezése.

Szégyen, nem szégyen, nem értettem, végül mi a csuda is akart ez lenni. Még csak az sem biztos, hogy jó könyv. Viszont kétségkívül nyomot hagy az olvasóban, akár napokkal a befejezése után is töprengésre késztet.