Félszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!




Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow

Történet: Joe Hill
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing

Amikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.

+ Secret Avengers #20

Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők.
(Nagy Krisztián)                                                               
                                                                     

The Punisher #3

Történet: Greg Rucka
Rajz: Marco Chechetto
Marvel Comics

Azt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
(TheBerzerker)


Saga#4

Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: FionaStaples
Image Comics

Nem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem.  
(Rusznyák Csaba)


A nagy büdös semmi #X
                                    
A mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)

Illetve…

Scalped #úgyánblok

Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá.
(Wostry Ferenc)