Avengers Assemble #3

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Marvel Comics

Napnál is világosabb, hogy ezt a sorozatot azért indította a Marvel, hogy meglovagolja vele a Joss Whedon Bosszúállók filmje körüli eszméletlen hype-ot, és hogy aki esetleg a moziból kijövet kedvet kap egy kis Avengers képregényhez, az találjon valami neki valót a boltok polcain. A comicban a csapat ugyanazokból a tagokból áll, mint a filmben, plusz benne van még a helicarrier és Maria Hill is, az olvasónak pedig nem kell rendelkeznie semmilyen előismerettel a Marvel képregényes univerzumának utóbbi páréves eseményeiről ahhoz, hogy élvezze a sztorit (ami ettől függetlenül része a kontinuitásnak). Ráadásul a harmadik rész végén pont Thanos bukkan fel, aki hogy-hogy nem, a Bosszúállók stáblistája alatt is tiszteletét teszi, mielőtt – vélhetően – „extinction level” fenyegetésként szabadul rá a Földre a majdani folytatásban. Bendis sztorija egyszerű, mint egy pont: eddig ismeretlen, rendkívüli erejű, magukat Zodiákusnak nevező entitások ámokfutnak a bolygón, hogy megkaparintsák a beszédes nevű „Ultimate Nullifiert” – ergo jól össze kell verni őket, mielőtt sikerrel járnak. Nagy látványos, dinamikus akciók, szép rajzok (Mark Bagley a jobbik formáját hozza), egyszerre gyors és lassú cselekmény (mindig történik valami, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sztori érdemben halad előre), de a dialógusokban nincs túl sok élet és szikra, sem Bendishez úgy általában, sem konkrétan Whedon forgatókönyvéhez képest. Felejthető, de szórakoztató, gyors olvasmány, ami szépen csatolható a mozifilm mellé. Többet úgyse nagyon vár el tőle senki.

Action Comics #9

Történet: Grant Morrison
Rajz: Gene Ha
DC Comics

Leginkább kíváncsiságból és egyfajta hivatástudatból olvasom még mindig ezt a sorozatot, egyébként finoman szólva nem nyűgöz le. Bár reménykedtem, hogy az előző számban véget ért első sztori után javul majd a helyzet, és bizonyos tekintetben javult is. Grant Morrison új agyréme egy alternatív Föld (Earth-23) feketebőrű Supermanje (láttuk már őt a rosszemlékű Final Crisisban), aki egy, a multiverzumban garázdálkodó, és Supermaneket gyilkoló… másik Supermannel kerül szembe. Az együgyűen hangzó ezüstkorszerű koncepció valójában elég szépen van felépítve, és kipárnázva a szerzőtől szokásos virtuóz ötletkavalkáddal (Superman, mint akaraterővel teremtett, apatikus, gonosz vállalati ikon), sőt, megkockáztatom, az újraindított Action Comicsnak ez eddig a legmorrisonosabb száma. Hogy ez mennyire jelent jót, azt mindenki eldönti magának, nyilván attól függően, hogy hogyan viszonyul a szerzőnek az utóbbi pár évben a DC-nél rendezett „kreatív ámokfutásaihoz”. Ami engem illet, mint oly sokszor, a kivitelezés most is messze elmarad a koncepcióban rejlő potenciálhoz képest, azaz a sztori jóval kevesebb, mint az egyébként remek részeinek az összessége. Ezen a füzeten most még csak azt sem igazán éreztem, hogy Supermant olvasok, és ez nem az alternatív univerzumbeli karakter miatt van, mert őt egyébként kizárólag a jelmeze és a bőrszíne különbözteti meg a megszokottól (amivel kapcsolatban felmerül az „akkor meg minek?” kérdés). Gene Ha képei sem mutatnak túl az átlagon – ez az egész Superman újravizionálás, vagy mi a tököm, nagyon nem úgy sült el, ahogy kellett volna.


Avengers Vs. X-Men #3

Történet: Ed Brubaker (plusz Jason Aaron, Brian Michael Bendis Matt Fraction, Jonathan Hickman – igen, ők mind, nem vicc)
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics

Kicsit mindig reménykedek benne, hogy a Marvel és a DC képregényei majd kinövik azt az ostoba gyermekbetegségüket, aminek fő ismertetőjele, hogy szuperhőseik túl hülyék ahhoz, hogy felismerjék, ugyanazon az oldalon állnak, ezért aztán ahelyett, hogy megbeszélnék a nézeteltéréseiket, és kitalálnának egy békés, neadjisten logikus megoldást, inkább még hülyébbre verik egymást. De nem. A fél Marvel által jegyzett Avengers Vs. X-Menben a Föld felé tartó, és magának elvileg Hope-ot kiszemelt Főnix Erő miatt esik egymásnak a két címbeli csapat, és az írók minden erőlködésük ellenére nagyon nem tudják hitelesen eladni a tettlegességig fajuló konfrontációt. Az, hogy Küklopsz forrófejű, totalitárius diktátor-vadbaromként viselkedik, már nem meglepő (bár az egy külön témát megérne, hogyan kúrják el egyre jobban a karakterét, és hogy egy igazán jó író mennyi fantasztikus dolgot ki tudott volna hozni ebből az alapvetően izgalmas „elmagnetósodás” témából), de hogy Amerika Kapitány is, az már kicsit sok. Kezdve az első számtól, amiben Utópia partján várja az X-Men vezérét, épp csak azt nem kiáltva be, hogy „gyere ki a hóra”, a harmadikig, amiben fél percnyi diskurzus után kihajítja a repülőgépből Rozsomákot. Az egyetlen mentsége az íróknak, hogy az események tétje elvileg hatalmas (az univerzum sorsa, naná, más kérdés, hogy ennek mennyire kéne meghatnia, tekintve, hogy a Marvelnél minden héten egy hajszálon függ a világmindenség), attól még a karakterek viselkedése ugyanúgy túlzott, erőltetett, a dialógusok ugyanúgy csikorognak. John Romita Jr. rajzai szépek, a cliffhanger pedig mind képileg, mind történetileg cool, de ez egyelőre csalódás, és maximum egy közepesre elég.


Batman and Robin #9

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Lee Garbett
DC Comics

A Scott Snyder Batmanében indult Talon-sztori immár az egész Sötét Lovag-franchise-ra kiterjedt, és miután Tomasi az előző számban lezárta ennek a sorozatnak az első sztoriját, ő is beleveti magát a baglyok és a denevérek Gothamet megrengető háborújába. De előbb időzzünk el egy kicsit az említett első sztorin – érdemes. A Batman and Robin az új 52 egyik unalmasabb szériájaként indult, de két-három rész alatt figyelemreméltóan kikupálódott, és az első nyolc füzet összességében felveheti a versenyt Snyder Court of Owl-jával is (ami nem kis dolog). A 8 szám annak utóhatásaival foglalkozott, hogy Robin, Batman fia hidegvérrel megölte legyőzött, tehetetlen ellenségüket, hogy megakadályozza őt későbbi visszatérésében és bosszújában. Világos, hogy Tomasi minden szempontból rohadtul vékony jégen táncol Damien gyilkossá faragásával – de kurvajól. Nagyon szépen kezelte a következményeket, Damien és Bruce nagy beszélgetését, ahogy nyolc rész alatt eleve nagyon ügyesen rendezgette a korábban mostohán (vagy sehogy sem) kezelt apa-fiú kapcsolat szálait. De ebben a mostani részben válik csak igazán világossá, hogy Tomasi még bőven nem tekinti befejezettnek a témát – Damien ismét öl, és még ha ezúttal csak egy „félig” élő orgyilkost is, nyilvánvaló, hogy túl könnyen veszi. Egy apai lelkifröccs nem fogja kimosni belőle az anyja áltál évek alatt belenevelt természetét. Félelmetesen jó lehetőségek rejlenek ebben, és most már biztos vagyok benne, hogy Tomasi a megfelelő író a kiaknázásukra. Az, hogy Damien karakterdrámája most éppen egy jól megírt, dinamikus, baglyos akció hátteréül szolgál, ami önmagában is élvezetes lenne, szinte mellékes. Nagyon oda kell figyelni erre a sorozatra.


Frankenstein, Agent of S.H.A.D.E. #9

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Alberto Ponticelli
DC Comics

Mielőtt Jeff Lemire lelép a Frankenstein sorozattól (brühühü), még elvarrja benne az Animal Man egy korábbi részének varratlanul hagyott szálát. A S.H.A.D.E. hírét veszi a Rot terjeszkedésének, de persze fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben valójában. Odaküldik Frankensteint, hogy ha valamin nyálkás, randa, sokfogú mászkál arrafelé, akkor négyelje fel, Ninát pedig, hogy vegyen mintát a maradékból tanulmányozásra. Szóval szálelvarrás, de nem túl szükséges – az Animal Man és a Swamp Thing egyre grandiózusabbá váló sztorifolyama gond nélkül meglenne enélkül a kis kiegészítés nélkül is, valószínűleg inkább csak arról van szó, hogy kellett egy füzetnyi filler a következő író, Matt Kindt érkezése előtt. Így ez a sorozat eddigi legkevésbé lenyűgöző része, de még így is jobb az aktuális DC-s és marveles sztorik döntő többségénél. Egy kis gusztustalan gore, egy kis vagdalkozás (Alberto Ponticelli képei fantasztikusak, de ez nem újdonság), és egy jó bazinagy robbanás, ami megoldja hőseink problémáját, és ami elgondolkodásra készteti Frankensteint az emberségével kapcsolatban – az utolsó két oldal a maga cicomázatlan, egyszerű módján gyönyörű és katartikus, úgyhogy filler ide vagy oda, Lemire azért szépen zárja le sajnos túlságosan is rövid pályafutását a címnél. Fel van adva a lecke az utódjának – de bármi történjék is, legalább az Animal Mant, a DC legjobb sorozatát még mindig Lemire viszi. Remélem, jó sokáig.


Moon Knight #12

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Marvel Comics

A Moon Knight anyagi kudarca újabb bizonyíték arra, hogy hiába a jól csengő, nagy nevek, másod-, harmadélvonalbéli karakterek saját sorozatait baromi nehéz lenyomni az emberek torkán. A Bendis-Maleev páros a 2000-es évekbeli szenzációs Fenegyerekük után 2008-ban állt újra össze a Spider-Womanhez, amit a nagy kezdeti hype elülésével 7 rész után kinyírták. A tavaly indult Moon Knight 12 részt élt meg, ám míg a hanyagul összetákolt Spider-Woman rászolgált a kaszára, ez bizony hiányozni fog. Az életben nem olvastam korábban ennek a karakternek egyik sorozatát sem, így nincs összehasonlítási alapom, de Bendis, amikor romló színvonalú Avengers füzetei miatt már épp kezdtem volna leírni, nagyon eltalálta őt. A sorozatban egy rejtélyes Ultron-fej után folyt a hajtóvadászat, ami piti alvilági figuráktól veszélyes szupergonoszokig terjedt (és majd nyilván a közelgő Age of Ultron crossoverben kulminálódik), középpontban egy súlyos identitásproblémákkal, pszichózisokkal küszködő, hasadt személyiségű hőssel. Bendis nagyon szépen kiegyensúlyozta a cselekmény mögötti monumentalitást (Ultron feje, bazmeg!), a címszereplő enyhe elmebajaiból adódó, gondos karakterrajzon alapuló komikumot és drámaiságot, illetve a sztori sötétebb, durvább aspektusait (Echo halála). Maleev pedig, a Spider-Woman rosszul elsült, kísérleti módszerei után ismét elemében van, a képei baromi jól néznek ki. Kár, hogy lelőtték, de legalább ez a 12 rész egy nagy, komplett egészet alkot.


Saga #2

Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Fiona Staples
Image Comics

Ha a Saga képes lesz hosszútávon megtartani az első két rész szenzációsan magas színvonalát, akkor ezzel a sorozattal valami olyasmit kapunk, amit odatehetünk közvetlenül a(z egykori) Fables, a Scalped és a The Walking Dead mellé. És valami olyasmit, ami a maga grandiózus, űroperás-fantasys jellegével nagy űrt tölt be a jelenlegi amerikai képregények piacán. Az alapfelállás egy kozmikus Rómeó és Júlia történet: két egymással háborúzó faj egy-egy tagja egymásba szeret, és elmenekülnek mindkettejük otthonából. Nincs más vágyuk, mint, hogy békén hagyják őket, és felneveljék újszülött gyereküket, akire azonban fajtársaik természetesen egyfajta szörnyszülöttként tekintenek. Hajtóvadászat veszi kezdetét, a szerelmesek idegen bolygón, csupa szörnyűséggel és ellenséggel körülvéve kénytelenek harcolni a túlélésükért. Vaughan baromi jól ír, karakterei, a melegszívű, megfontolt és bölcs Marko, és az erős, határozott, hatalmas lelkierejű Alana már az első néhány dialógus után olyan életszerűek, valóságosak, hogy szinte lesétálnak a képregény lapjairól. Itt kell kezdődnie minden történetnek: az emberi tényezőnél. Ha ez nem működik, hiába dobál be az író bizarr, tévéfejű robotokat, meztelen, soklábú póknőszörnyeket, félbevágott, lógó belekkel a föld fölött lebegő szellemeket és vagány fejvadászokat – itt viszont működik. Ráadásul Vaughan jól tudja, hogy a sci-fiben/fantasyben nem jó megállni, és magyarázkodni, az akkor hatásos, ha a teremtett univerzum varázsa magával rántja az olvasót, akinek a fentebb említett furcsaságokat úgy prezentálják, minta a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Fiona Staples meseszerű aspektusokat nyers vonásokkal ellenpontozó rajzaitól a csínján használt, ötletes narráción át a két harcoló nép tematikai megkülönböztetéséig (Alana népe „sci-fis”, Markóé „fantasys”) minden a helyén van.