A hongkongi fantasy aranykorában forgatott legendás darabok új keletű feldolgozásai eleddig kivétel nélkül valahol a borzasztó rossz és a felejthető kategóriák között ingadoztak. Hiába a nagy hype (Sex & Zen 3D), a nagy nevek (The Sorcerer and the White Snake), vagy éppen az elronthatatlannak hitt sztori (A Chinese Fairy Tale), a felújítások alkotóinak kissé öntelt, „ezeknek így is jó lesz” hozzáállása igencsak meglátszott a produkciókon. Mindebből kiindulva a felemás várakozások teljesen érthetőek voltak a ’92-es New Dragon Gate Inn alapjain nyugvó Flying Swords of Dragon Gate esetében, ám Tsui Hark és Jet Li párosa némi reménykedésre is okot adott.

Az A Chinese Fairy Tale-t jegyző Ching Siu-Tung-gal ellentétben Tsui az elmúlt években is meglehetősen aktív volt és több műfajban kipróbálta magát. Részt vett a jópofa játékként felfogható Triangle megvalósításában, leforgatott egy teljesen elrontott és leginkább a Pang bratyókat majmoló horrort (Missing), volt alkalma kitapasztalni, hogy nincs érzéke a romantikus vígjátékokhoz (All About Women), így újra rátalált a neki talán leginkább testhezálló műfajra, a wuxia-ra. A 2010-es Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame-ben már bemutatta, hogy hogyan kellene szerinte egy XXI. századi wuxia filmnek kinéznie, ezt pedig csak tovább fokozta a Flying Swords of Dragon Gate-ben.

A sztorit eredetileg a Shaw Brothers egyik legendája, King Hu álmodta először vászonra még 1967-ben, de Hark a ’92-es változatot újította fel, aminek annak idején a producere volt. A maga korában a látvány és technikai kivitelezés teljesen rendben volt és a felvonultatott sztárok mennyiségére se lehetett panasz (Brigitte Lin, Tony Leung Ka-Fai, Maggie Cheung, Donnie Yen, stb.). Ugyan az akkori igen erős konkurencia miatt a Hong Kong Film Awards-on egyetlen díjat se zsebelt be, mind a mai napig az egyik legismertebb és legszórakoztatóbb wuxia produkciók egyike. A díjakkal az utódnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a most lezajlott HKFA-n 5 kategóriában is győzni tudott, igaz, a legfontosabbakban az a produkció kaszált, amit még senki se látott.

A 2011-es felújítás legnagyobb erénye, hogy Hark nem csak gyorsan összedobott egy remake-t a „bármit elfogyasztó” mandarin nyelvű piac számára, hanem valóban mindent ki akart hozni önmagából és a ma rendelkezésre álló technikából. Ez utóbbi miatt némi keserűség maradhat a klasszikus kínai fantasyért rajongókban, mert a számítógépes grafika és a mágikus 3D felirat túlságosan is előtérbe lett tolva, de még így is bőven maradtak érdekességek és említésre méltó apróságok, amik miatt megéri rászánni a filmre a szűk két órát.

A sztori, amiről igen hamar kiderül, hogy nem másolata a ’92-esnek, a Ming dinasztia idején játszódik, amikor az eunuchok az oszd meg és uralkodj elv alapján keleti és a nyugati „irodákra” lettek bontva és mással sem foglalkoztak, mint egymás aprításával. Teljhatalmukat előszeretettel használták ki és csak néhány fura alak mert ellenállni nekik. Egyikük a titokzatos Zhao Huai’an, aki után a keleti „iroda” vezetőjének lecsapása miatt a nyugatiak hajtóvadászatot indítanak. A szálak pedig (jópár mellékszereplőn keresztül) a Dragon Gate fogadóba vezetnek, ráadásul egy mesés kincs is bonyolítja őket.

A történet vezetése magán viseli Tsui Hark összes jellegzetességét, világosan látszanak az erősségei és a gyengeségei. Helyenként elveszik a részletekben, helyenként nagyokat ugrik, emiatt időnként nehezen követhető, ki kicsoda, vagy mi miért történik. Kicsit esetlenül bánik a figuráival, Zhao Huai’an például 10-20 percekre is el-eltűnik időnként, a többiek pedig papírvékonyságú, eléggé egyoldalas karakterek. A más sztorikban (pl. Hős) igen erős érzelmi töltet abszolút hiányzik, ugyan megtalálható a szerelmi szál, de finoman fogalmazva sem túl hiteles. A karakterek interakciói alapvetően humorosra vannak véve és szerencsére egész jól sikerültek, főleg a fogadón belüli hosszas szájkarate idején. Rengeteg szereplő, akik több csoportra oszlanak, sokáig senkinek sem derülnek ki a valós szándékai, ráadásul még két hasonmás is bonyolítja a helyzetet. A mellékszereplők közül a barbárok (mint kiderült, tatárok) a legjobbak, remek (és Tsui-re jellemző) a csoportbeli viszonyuk megvalósítása.

A látvány abszolút CG orientált, szinte nincs olyan jelenet, amit valódi helyszínen forgattak volna. A hátterek és a kevés mozgást tartalmazó képek gyönyörűek, lenyűgözőek, főleg a történet legelején a kikötő megvalósítása, de a feszültséget egyre csak fokozó, közeledő vihar fellegeinek kidolgozása sem rossz. Mindezekkel gyökeres ellentétben sajnos a csatáknál is alkalmazták az animációt a hagyományos huzaltechnika kiváltására. Ezek a jelenetek (a klasszikus wuxia rajongójaként) fájnak a szemnek, mintha egy közepes, verekedős számítógépes játék sután animált karakterei köszönnének vissza bennük, semmi élethűséget nem tartalmaznak. Ennél sokkal jobb lett volna, ha megmaradnak a drótoknál és kevesebbet pörgő, lassabb, de végig élethű mozgást végző hús-vér szereplőkkel forgatták volna le őket. A HKFA zsűrijét mindez nem zavarta, úgy látszik, ott nem a klasszikus wuxia rajongói ülnek, így a legjobb vizuális effektek és a legjobb akciókoreográfia díját is Harkéknak ítélték. Sajnos valószínűleg ez lesz a trend a továbbiakban, ráadásul nem csak a csatáknál és a tömegjeleneteknél használták a CG-t, hanem olyan, ránézésre minden további nélkül hús-vér szereplőkkel felvehető jeleneteknél is, mint például amikor hőseink lovagolnak a sivatagban. Azon szerencsések, akik moziban látták a filmet, áradoznak a 3D minőségéről is, ami Hark maximalizmusát ismerve igaz is lehet, ráadásul még a műfajhoz is illik, valószínűleg feldobja itt-ott a csatajeleneteket.

A szereplők közül hiába Jet Li a húzónév, mivel relatíve keveset szerepel, tulajdonképpen elveszik a többi sztár között, szinte biztos, hogy nem ez a szerepe lesz a legemlékezetesebb. A rendező korábbi filmjeiben már megszokott módon az erős és határozott női karakterek sikerültek a legjobban. A barbárok vezetője, az eddig csak cuki és törékeny szerepekben alkalmazott Kwai Lun Mei egyszerre menő és elragadó (főleg, amikor tartar nyelven hablatyol), akárcsak az egykorvolt szerelmét kereső, jéghideg Zhou Xun, aki a szöges ellentéte. Egyikük sem képzett harcművész (ahogy Li Yuchun és Mavis Fan sem), így a csatákban a kaszkadőrök mellett érthető a sok animáció használata is. A férfiak közül a kettős szerepben látható Aloys Chen-t érdemes kiemelni, aki remek boy wonder-ként és a könyörtelen eunuchként is, kisebb szerepekben pedig olyan régi ismerősök is feltűnnek, mint Fan Siu-Wong és Gordon Liu.

Mindezekkel együtt a Flying Swords of Dragon Gate a kortárs hongkongi mozi kevés, nemzetközi figyelemre is méltó darabjainak egyike, ami végre nem csak a klasszikusok tollaival próbál ékeskedni, hanem igyekszik irányt is mutatni a műfaj további evolúciója terén. Messze nem tökéletes produkció, sőt, a hibái között vannak kifejezetten lehervasztóak is (a CG-vel butított csaták), de mind a hangulatát, mind a látványvilágát, mind a humorát, mind a zenéjét tekintve méltó folytatása Tsui Hark korábbi munkáinak. Csak így tovább, Mester!

(ha kevesled az ázsiai filmeket a blogon, nézz szét a filmnaplóban)