Amikor először hallottam ennek a filmnek a készítéséről, úgy voltam vele, hogy valószínűleg vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz (az esélyek úgy kb. 10-90 arányban oszlottak meg). Nem lett igazam: a ’82-es Carpenter-klasszikus prequelnek álcázott remake-e tömény középszer, az a fajta, ami után egy „na és aztán” vállrándítással jövök ki a moziból. Most mondjam, hogy jobb lett volna, ha inkább nagyon szar? Akkor legalább emlékeznék rá még jövő ilyenkor is.

A remake prequel annak a norvég, sarkvidéki kutatócsoportnak a történetét meséli el, aminek Kurt Russell és társai a ’82-es filmben már csak a maradványait találták meg. De mivel szegény jenki nézőket nem lehet holmi európai bagázs viszontagságaival traktálni, a rejtélyes űrhajóra bukkanó csapat az államokból kér értő segítséget Dr. Kate Lloyd személyében (merthogy Norvégiának nincsenek valamirevaló tudósai). A Földre pottyant jármű százezer éve jégbe fagyott túlélőjét, mint kiderül, nagy hiba elvinni a kutatóbázisra, mert ott természetesen elszabadul, és izgalmas univerzális játékokra kényszeríti az embereket, úgymint fogócska, bújócska, „ki kicsoda”.

Nem meglepő módon, A dolog teljes egészében Carpenter klasszikusának megoldásait hasznosítja újra. Hivatalosan ugyan prequel, és kezdve a főszereplőjével, aki kizárólag azért nő, hogy senki ne akarja Kurt Russellhez hasonlítani (szegény Mary Elisabeth Winsteadnek annyi szerepet sem írtak, amennyit a ’82-es legutolsó mellékszereplőjének, pedig már Carpenter művét sem a hejdenagyon rétegzett karakterei miatt szerettük), a helikopteres-kutyaüldözős epilógusáig, amit a kapcsolódási pont kedvéért ad hoc módon ragasztanak a finálé után, mindent meg is tesz, hogy annak tűnjön. De valójában a legegyszerűbb, legszégyentelenebb remake, ami konkrét jeleneteket és cselekményelemeket nyúl le az „eredetiből” (még egy nem túl meggyőző Russell-utánzatot is kapunk Joel Edgerton személyében) – persze anélkül, hogy bármit hozzátenne.

Ennek ellenére is működik egy darabig: a vértesztet helyettesítő fogtömésteszt közel olyan feszült, mint az eredetiben, a „ki a lény, és ki az ember” játék sokadszorra eljátszva is vérfagyasztó, a sarkvidéki atmoszférát a jobb jelenetekben szinte vágni lehet, és úgy általában, az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. meglepően ügyesen (és egy kicsit szimpatikusan oldschoolan) vezényli a stábot, az operatőrtől a vágón át a norvég mellékszereplőkig. A film végül a forgatókönyvön vérzik el. A dramaturgiai zökkenők és az üres karakterek még hagyján, de az, hogy A dolog az utolsó harmadára levetkőzi minden markáns identitását, vagyis elsöpörve a pszichológiai-bizalmi aspektusokat, egy szörnnyel, sötét helyiségekben való kergetőzéssé, s így tucathorrorrá degradálóik, megbocsáthatatlan (az űrhajóbeli finálé ráadásul jégcsákánnyal bassza szét az említett sarkvidéki atmoszférát).

Maga a címszereplő vagy nagyon jól néz ki, vagy (köszönhetően a helyenként igen gyenge CGI-nak) nagyon rosszul, viszont még előbbi esetben sem képes az alaktalan-formátlan, gusztustalan iszonyatmasszát arra a gyomorgörcsszintre emelni, amin a ’82-es film horrorjelenetei a mai napig vannak (az abban látott, kétarcú rém jár ehhez a legközelebb, amit viszont túl sokáig mutogatnak, és túl triviális körülmények közt). És persze a remake prequel kiábrándítóan sokszor él olcsó ijesztgetésekkel, tolerálhatatlanul sikongó zenével, és olyan fogásokkal, amik már tíz éve is elavultak voltak (megmozdul a „fal” a főszereplő mögött, vagy: ha zajt hallasz magad mögül, miközben tudod, hogy egy szörnnyel vagy egy helyiségben, akkor fél percig tart, amíg megfordulsz, mert annyira be vagy szarva).

Olyan ez a film, mint a főszereplője: látszólag tökéletes másolat, úgy tűnik, hogy megvan benne minden, ami az eredetit azzá tette, ami, de a teszten már nem megy át. Inkonzisztens, önálló életre kelő darabokra esik szét, amik futnak, amerre látnak, amíg emlékezetünk tisztítótüzében jól megérdemelten el nem hamvadnak.