(A cikksorozat előző részei itt, itt és itt találhatók.)

All-Star Western

Ez a címe ellenére egyelőre majdnem egy Jonah Hex sorozatnak tűnik – még az írók, Justin Grey és Jimmy Palmiotti is ugyanazok, akik a Hex szériát az utóbbi években vitték. És mint első szám, határozottan ügyes. A főhőst, kiszakítva szokásos környezetéből, a XIX. század végén rohamosan fejlődő Gothambe helyezi, és egy klasszikus stílusú krimitörténetbe keveri, így a karaktert már ismerők is kapnak valami frisset – az új olvasóknak pedig közben narráció segít Hex megismerésében. De a legjobb húzás az írók részéről, ami igazán érdekessé és izgalmassá teszi a felállást, hogy ez a narráció nem a főhősé, hanem Amadaus Arkhamé (a majdani Arkham elmegyógyintézet megalapítójáé), aki a személyét meglehetős fenntartásokkal kezelő rendőrségnek segít elkapni egy sorozatgyilkost, és ehhez Hexet is felbérli – munkájuk közben pedig pszichológiai elemzésnek veti alá. Az All-Star Western elsősorban ennek köszönhetően működik – az antihős természetét boncolgató orvos narrációja sokkal eredetibb és hatásosabb, mint az ilyenkor tipikus, komor-tökös-badass szövegelés. A sztori, már ami a sorozatgyilkost illeti, egy az egyben egy Hasfelmetsző Jack koppintásnak/analóginak tűnik, de a lényeg, hogy Palmiotti és Grey jól szövik a szálakat, és a narráció mellett szépen kihangsúlyozzák azt is, hogy a vadonban élő fejvadász mennyire nincs elemében a nagyvárosban – kezdve a „nyomozási” módszereivel (a kocsmák vendégeinek módszeres összeverése) a jól felvezetett cliffhangerig. A nyers, durva vonású rajzok pont passzolnak a történethez, az atomszférához nagyban hozzájáruló színezés pedig külön öröm. Új és régi olvasóknak egyaránt ajánlott, fasza kis western, üde színfolt a mindenféle szuperhősös cuccok közepette.

Aquaman

Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele.


Batman: The Dark Knight

Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő.


Green Lantern: New Guardians

Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz.


I, Vampire

Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.”  A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most.


Justice League Dark

Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes.


Superman

Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet.


Blackhawks: Meg sem próbálok úgy tenni, mintha akár csak hallottam volna erről a sorozatról korábban. A háborús széria (amiből voltak mozis sorozatok, rádiójátékok és könyvek is) 1941-ben indult, és pilóták kis elitcsapatáról szólt, akik mindenféle veszélyes küldetésekben ritkították az ellenség sorait. Chuck Dixon 1987-ben leporolta a koncepciót, és elkészítette a maga verzióját, most meg itt van ez a mindenféle high-tech kütyükkel teli új változat, ami afféle kémes-háborús-kaland akar lenni. Vagy másképp szólva: egy G.I. Joe ripoff. És katasztrofálisan van írva. A nyitó akciójelenet olyan zavaros, átláthatatlan struktúrájú, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mi történt benne, és miért. A sztorinak vannak mérsékelten érdekes aspektusai, de összességében épp olyan unalmas, mint a karakterek, a rajz pedig alulról verdesi a közepest. Egy sort nem akarok többet olvasni ebből.

Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans  első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.

The Flash: A Flash: Rebirth-öt annak idején még úgy vártam, mint a messiás (elvégre élénken élt bennem Geoff Johns előző hasonló projektjének, a nagyszerű Green Lantern: Rebirth-nek az emléke), de enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól, és az ezután indult új sorozat sem sikerült valami fényesre. Johns helyét a reboot után Francis Manapul és Biran Buccellato veszik át, és sokkal jobb munkát ők sem végeznek. A fő probléma, hogy a karakter menthetetlenül lapos, annak ellenére, hogy mindenféle olyan dolog történik vele (egy régi barát felbukkanása rosszfiúként, majd halála, majd újbóli felbukkanása jófiúként), aminek meg kellene kavarnia benne a dolgokat annyira, hogy érdekessé váljon számunkra. Még lehetne fejtegetni a miérteket, hogyanokat, de nincs kedvem belemenni: az az igazság, hogy ez egy trehányul megírt képregény, és bár nem vészesen rossz (köszönhetően Manapul szép, tiszta, szimpatikus rajzainak is), nem győzött meg arról, hogy követnem kell. 

The Fury of Firestorm: The Nuclear Men: Teljes érdektelenség. Lehet egyébként, hogy mostanra jó alaposan be is sokalltam a rengeteg lapos, középszerű comictól (örülök, hogy vége az „új 52” egy hónapjának), és már gyorsabban eljutok a tűréshatáromig, mint az elején, de akárhogy is, ezt a képregényt még alig kezdtem el olvasni, máris untam. Untam a nagyon-nagyon-nagyon gyilkos és profi gazembereket, az érdektelen tiniszereplők pitiáner marakodásait, a bőrszínkérdés teljesen ostoba kezelését, egyáltalán, felesleges felvetését, a menetrendszerűen érkező dirr-durr akciót, meg a hatásvadász „mi a fasz van?” cliffhangert. Pedig Gail Simone alapvetően egy jó író – lehet, hogy hiba volt a nyakába akasztani Ethan Van Scivert… aki amúgy társírói, és nem rajzolói minőségben van jelen. Kár, mert utóbbi esetben alighanem jobban jártunk volna.

The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást.

Voodoo: A harmadik wildstormos cím a Stormwatch és a Grifter után, ami a rebootot követően a DC mainstream univerzumában landol – noha a történetben ennek egyelőre semmi nyoma. Nincsenek szuperhősök, még csak utalás sincs rájuk, csak a főszereplő van, aki egy emberként pózoló földönkívüli sztriptíztáncosnő. S mint ilyen, a képregény nagyjából háromnegyedét azzal tölti, hogy sztriptíztáncol, miközben egy kormányügynök mohó szemei figyelik. A füzet telis-tele van fehérneműben vagy anélkül flangáló/pózoló/vonagló nőkkel – na, vajon kiknek szól? Ettől függetlenül Ron Marz sztorija akár még jó is lehet, de első számnak ez igencsak vérszegény, és pont azért, mert az eye candyre megy el az oldalkapacitás nagyrésze, a tényleges történet meg csak annyit halad előre, ami úgy 6 oldalba is kényelmesen belefért volna. Dunsztom sincs, mi lesz ebből, de túlzottan nem érdekel, annak ellenére sem, hogy nem rossz – a majdan aktuális kedvem fogja eldönteni, hogy elolvasom-e a folytatást.


PS: Ezzel ugyan végére értünk az új 52-nek, de pár napon belül még jelentkezem egy (rövidebb) összefoglaló cikkel, amiben a végső benyomásaimat összegzem. Nos… előre kell bocsátanom, hogy nem szivárványos-napsütéses-örömódás cikk lesz.