Nincs még egy „szuperhőspózolásos” cliffhanger a képregények történetében, amit látva az olvasó így maga alá szarik a gyönyörűségtől. Frank Miller és David Mazzuchelli mérföldkőnek számító Born Againjében (Daredevil 227-233, 1986) a Vezér megtudja Fenegyerek titkos identitását (drogfüggővé süllyedt exbarátnője, Karen Page árulja el egykori szerelmét egy adag heroinért), és módszeresen tönkreteszi őt. Háza, munkája, egzisztenciája elvesztése után Matt Murdock, immár egy hajléktalan roncs, az őrület határán vegetál – amíg a Vezér be nem küldi a Pokol Konyhájába a tébolyulttá kondicionált szuperkatonát, Nuke-ot, hogy végezze be a munkát. A fél városrészt lángok emésztik, mire a főhős beavatkozik. Nuke, akinek adrenalinszintjét (és így pusztításfaktorát) különböző színű pirulákkal szabályozzák (a vörös az „ultimate”, a harci pirula), egy helikopterből osztja a halált, amikor a főhős elhajított botja megtalálja a fejét. „Give me a red!” fordul a pilótához, az ezt követő (szöveg nélküli) képen pedig ott áll maga a vörös ördög, mint valami rettenetes, dühös isten, csatára készen, lángokkal a háttérben. Nuke is fucked.

A jelenet felépítése, dinamikája lehengerlő, és ne felejtsük el, hogy ekkorra ráadásul Fenegyereket már a sztori első száma óta (a megjelenések idejét nézve, fél éve) nem láttuk jelmezben.  Ez a definitív, kvintesszenciális „a hős belép” momentum, amit Nuke egysorosa briliánsan készít elő – ugyanakkor messze több egyszerű hatáskeltésnél. Egyrészt ez a panel jelképezi Murdock újjászületését, másrészt, ahogy Mazzuchelli rajzolja őt, ellenfényben (szinte minden, amit a tűz általában szimbolizál, ott van a képen), kis túlzással csak a sziluettjét mutatva, egy végsőkig elszánt pózban, sötétbe burkolózva, arcvonások nélkül, mintha nem is ember volna, hanem egy pusztító természeti erő, ami a gonoszt készül elsöpörni.