Férfiak, akik teszik, amit tenniük kell, bármibe kerüljön is – szerelemben, háborúban egyaránt. Sydney Pollack 1974-es thrillere, amit éppen két klasszikusa, az Ilyenek voltunk és A keselyű három napja között forgatott, csaknem eltűnt a süllyesztőben, pedig a ’70-es évek egyik kiemelkedő zsánerfilmje, ami a becsület, a bajtársiasság és a tisztesség értékei köré rendezi el konfliktusait. Robert Mitchum, sokadik noiros szerepében Ken Takakura segítségével vág rendet a japán alvilágban, de az intenzív és vérgőzös leszámolásba torkolló cselekmény ne tévesszen meg senkit: a Jakuzák az akciók máza alatt egy kifinomult és érzékeny film. Amennyire érzékeny csak egy férfifilm lehetett a ’70-es években, ami az akciómozikat a szikárság és a keménység koordinátarendszerében határozta meg.

Harry Kilmer (Mitchum) a második világháború óta adósa egy barátjának, George Tannernek (Brian Keith), aki most a segítségét kéri, lányát ugyanis egy félresikerült üzlet eredményeképp elrabolta a japán maffia. Kilmer hosszú évek után visszatér Japánba, ahol régi szerelme bátyjának, Tanaka Kennek (Takakura), egy egykori jakuzának a segítségét kéri. Tanaka történetesen Kilmernek az adósa, amiért az annak idején megmentette a húgát, így nincs más választása, mint segíteni neki. A két férfi kiszabadítja Tanner lányát, de ez még csak a kezdet: ezzel ugyanis szabályosan hadat üzentek az egyik legnagyobb jakuza klánnak.

A Jakuzák forgatókönyvét Paul Schrader és Robert Towne írta. Előbbinek ez volt az első szkriptje, eztán a Taxisofőrrel jelentkezett, utóbbi pedig alig valamivel korábban fejezte be a Kínai negyedet. Ezen a filmen még érezni azt az erőt és frissességet, ami a szerzőkből ezt követően (Schraderből később, Towne-ból hamarabb) kiveszett. Lassan indul be, de visszafogott tempójának van értelme, ez nem a véletlenek, az esetlegességek filmje. A szavaknak, pillantásoknak, gesztusoknak súlyuk van, ahogy a karaktereket sem külső körülmények és véletlenek, hanem zsigeri késztetések hajtják előre, hogy azt tegyék, ami világnézetük és értékítéletük szerint helyes – nem is, hogy azt tegyék, amit egész egyszerűen tenniük KELL. Ez ugyanis nem választás kérdése.

A cselekmény minden fordulata, mozzanata ezen a belső szükségszerűségen alapul. Ezek az emberek szigorú kódex szerint élnek, az adósságaikat törleszteniük kell. Nem számít, ha saját maguknak tett fogadalmaikat kell megszegniük ezért, ha újra fel kell venniük a rég letett kardot, ha újra ölniük kell vele, ha saját életüket kell szinte bizonyosan feladniuk. Ez nem választás kérdése. Towne és Schrader ezzel a markáns motivációs rendszerrel nem egyszerűen bevezette az amerikai közönséget a japán kultúrába, felfogásba, hanem egyenesen belehajította a közepébe (az egyetlen mentőöv Dusty – Richard Jordan – figurája, aki Kilmer testőreként a nyugati nézővel együtt ismeri meg ezt a gyökeresen más világot). Tanaka még japán szempontból is egy őskövületnek számít, aki kompromisszumokra képtelenül éli életét az ősi szokások szerint – és Kilmer ugyanerre az útra téved.

Amikor megérkezik Japánba, és elsétál egykori szerelme boltjához, amit annak idején ő vett neki búcsúajándék gyanánt, a leharcolt Mitchum maga a megtestesült melankólia. És amikor meglátogatja Tanakát, egyetlen pillantásukból érződik a feszültség, a nyugtalanság, a levegő azonnal szikrázni kezd. A két férfi közös jelenetei, beszélgetéseik a film egyértelmű csúcspontjai. Towne és Schrader nagyszerű érzékkel ütközteti a két kultúrát, a két egyéniséget, Pollack elegánsan, visszafogottan és hatásosan rendez, a Mitchum-Takakura páros pedig ural minden egyes pillanatot. Tanaka hálás Kilmernek, amiért a háború után megmentette a húgát, ugyanakkor neheztel is mindkettejükre, hiszen a férfi egy megszálló amerikai katona volt, aki összeszűrte a levet a lánnyal – ergo Tanaka lekötelezettjévé vált az ellenségének. De ez az eleve izgalmas kapcsolati háló még bőven bonyolódik a film végére.

Ahogy a cselekmény lassan, ám megállíthatatlanul görgeti a felmerült és egyre fokozódó konfliktusokat a finálé felé, a Jakuzák akciófilmként felpörög, drámaként pedig mélyül – ritka kombináció. A végső leszámolás, amiben Mitchum egy puskával és egy pisztollyal fedezi a jakuza főnök életére katanával törő Takakurát, még ma is átkozottul hatásos: véres, brutális és intenzív, a westernes/noiros tűzharcot éppúgy megadja a nézőnek, mint a szamurájfilmes kaszabolást. De a Jakuzák ereje a két férfi által rendezett szabályos mészárlás ellenére ekkor már a drámában rejlik. Döntések születnek, emberek halnak, és az árulás, a barátság, a becsület, a vér, az évtizedes titkok és a szerelem forgatagában Kilmer és Tanaka viszonya egészen új, tragikus megvilágításba kerül. Néma, méltósággal viselt áldozathozatalaik, időtlen idők óta cipelt érzelmi terheik és tönkretett életeik egy fél órán át kitartó emocionális robbanással verik ki a nézőt a székéből.

A végső, reptéri búcsú ugyan giccset lebegtet a két karakter feje fölött, de Pollack még időben elvágja a jelenetet, és különben is: a „hogyan tovább” kérdésre ezután sincs válasz egyikük esetében sem. Kivéve, hogy bármi történik is, mindketten teszik, amit tenniük kell. Mert ez nem választás kérdése.