Új sorozatunkban egy-egy kiemelkedő filmzeneszámról értekezünk röviden, és ízibe megosztjuk veletek a szóban forgó score-t is.

Nem vagy rá felkészülve. Elindítod a zenét, és nincs felvezetés, nincs sejtetés, nincs fokozás, a pokol azonnal rádzuhan, akár egy féltégla. Christopher Young már a ’80-as évek közepén szöszmötölni kezdett a horrorfilmek körül (Rémálom az Elm utcában 2), de csak akkor hagyta igazán kitörölhetetlenül ott a keze nyomát, amikor Clive Barker 1987-es Hellraiseréhez megkomponálta félelmetes, sötét hangulatú szimfonikus rémálmát.

Zenéje nem is állhatott volna messzebb a korszak zsánerműveinek főleg John Carpenter nevével fémjelzett minimalista szintetizátorfutamaitól. És a folytatásra Young emelte a tétet: az egy évvel későbbi Hellraiser II: Hellboundban a főszereplő már nem saját otthonában, hanem a pokolban száll szembe a démonokkal, úgyhogy a Hellbound: Second Sight Seance című nyitótételben (ami az egyik legerőteljesebb, amit filmhez valaha írtak) egyszerre dicsőséges és rettenetes kórus csatlakozik hatalmas erővel a mély kürtök dominálta monumentális hangzáshoz. Szinte érezzük, ahogy kegyetlen erővel rángatnak le a pokolba. Később kicsit csillapodnak ugyan a kedélyek, de a vigasztalan, borzalmas, sötét hangulat végig megmarad, még az egyébként lágy fafúvósok gyönyörű melódiái és a vonósok ringatózásai közben is. Young egy opera grandiózusságával indította a filmet, hozzáadott a keringő és a gótika zenei elemeiből, és a ’80-as évek legjobb horrorkomponistáinak sorába küzdötte magát, a szintetizátoruralom közepette is kitartva a grandiózus szimfonikus score mellett, akárcsak Jerry Goldsmith (Poltergeist), Henry Mancini (Életerő) és Howard Shore (A légy). A pokol kapui nyitva vannak, tessék csak, tessék!