Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Enrico Marini – Egy svájci sas röpte az Akirától az ókori Rómáig

2011.08.04. 08:00 _Nagy Krisztián_

(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin hetedik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)

Az európai képregény legendás mesterei közé tartozó Jean Van Hamme (XIII, Sörmesterek, Thorgal, Lady S) egy interjújában (lásd Buborékhámozó 6. szám) keserűen megjegyezte, hogy honfitársai között bár számos kiváló rajzoló található, elszomorítóan kevés a jó minőségű forgatókönyveket felmutatni képes író. Erre a cáfolatot sajátos módon egy svájci származású, de olasz gyökerekkel rendelkező rajzoló szállította, Enrico Marini, aki a kilencvenes évek elején alapozta meg a hírnevét a frankofón képregénypiacon, most pedig egy teljesen önálló álomprojektjét hívta életre: a Római sasok (Les aigles de Rome) az első olyan albuma, amelyet forgatókönyvíróként is jegyez, ám ahhoz, hogy idáig eljusson, majd két évtized kemény munkája és a legkeresettebb és legnagyobb respekttel rendelkező szerzők mellett gyűjtött tapasztalat szükségeltetett.


Enrico Marini szülei még születése előtt hagyták hátra Olaszországot, hogy Svájc németajkú részén telepedjenek le, így a későbbi elismert rajzoló hamarabb találkozott az olasz fumettikkel és a japán animevel, mint a francia-belga Astérix és Tintin albumokkal, ahogyan más hasonló korú gyerekkel történt volna. A francia Dorothée Club rajzfilmblokkján keresztül ismerkedett meg az Albator, Goldorak, Candy animesorozatokkal, de a legmélyebb benyomást még az első japán megjelenése idején (jóval korábban, mielőtt a Glénat kiadónak köszönhetően a manga elárasztotta volna Franciaországot) beszerzett Akira-kötet tette rá: Otomo Kacuhiró hatása később több korai albumában (Olivier Varèse, Gipsy) fellelhető. Első megbízását az 1987-es sierre-i képregényfesztivált követően kapta, ahol felfigyeltek a tehetségére és a frissen megalakult Alpen Publishers jelentette meg az első albumát, az Olivier Varèse-akták (Les Dossiers d’Olivier Varèse) első részét, A Vörös tér galambját (La Colombe de la place Rouge). A pozitív fogadtatásnak köszönhetően a Genfi Tribünben kezdett publikálni, a sorozatnak pedig újabb három része jelent meg, és ezek gyűjteményes kötete már az Humanoïdes Associés gondozásában került a nagyközönség elé. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor Thierry Smolderen (Colère noire, Convoi, McCay) felkérte, hogy dolgozzon vele posztapokaliptikus univerzumán, ahol az újabb jégkorszak fogságában vergődő bolygónk főbb városait az ellehetetlenedett légi közlekedést felváltó és három kontinenst átszelő Cirkumpoláris Kontinentális 3-as autópálya köti össze. Ebben a barbár körülmények közé süllyedt világban követhetjük Tsagoï, a faragatlan, de hatalmas szívű kamionsofőr és nevelt húga, Oblivia kalandjait, amint különféle rázós megbízatások elvállalásával próbálnak túlélni egy jobb holnap reményében. A Gipsy, a Runaway Train (1985, Andrej Koncsalovszkij) és Milton Caniff Terry and the Pirates című képregénye inspirálta road-movie jellegű kalandszéria azonnali sikerre volt ítélve, és a legnagyobb sztárrajzolók közé katapultálta Marinit.


Ezek után Stephen Desberg (IR$, Black Op, Rafales, Empire U.S.A.) szinte természetszerűleg őt kereste fel, amikor megelégelve, hogy a neki ismertséget szerző sorozatai után (Tif et Tondu, Billy the Cat) mindenki csupán ifjúsági szerzőként tekint rá, szeretett volna egy felnőtt témájú albummal előrukkolni. Marini javaslatának köszönhetően egy western született, A sivatag csillaga (L’étoile du désert), amiben az erősen Sean Connery-re hasonlító főhős felesége és lánya gyilkosának a nyomába ered az 1870-es évek Újvilágában (fun fact: később készült Connery-vel egy német reklám, amiben viszont az akkor már megjelent Ragadozókból loptak el ötleteket). A két kötetes vadnyugati kaland után újabb éles váltás következett, 1998-ban Jean Dufaux (Croisades, Djinn, Niklos Koda, Giacomo C.) egy misztikus noir ötletével keresi fel, amiben újraértelmezik a vámpírmítoszt (a vámpír szó leírását épp ezért ugyanúgy kínosan kerülik a történetben, mint azt Romero tette a Night of the Living Dead-ben a zombi elnevezéssel). Ahogy a Gipsy-ben, a szerző és a rajzoló a Ragadozókban (Rapaces) is tett arról, hogy a Marini forté-jának számító női idomok ábrázolása megfelelő hangsúlyt kapjon a menetrendszerűen szállított, fülledten erotikus jelenetekben.


Az éjszaka szülötteinek kalandjait lezáró negyedik album után Marini és Desberg útjai ismét keresztezték egymást, azonban most egy sokkal nagyobb lélegzetű vállalkozásba kezdtek, ami jelenleg a nyolcadik köteténél tart és töretlen népszerűségnek örvend Franciaországban. Ahogy eddig, újabb zsánerbe merülünk tehát alá, a Dumas által művelt történelmi fikció világába: a 18. századi Rómában játszódó A Skorpió (Le Scorpion) főszereplője Armando Catalano, kalandor és szerencsevadász, aki egy osztrák huszárral és egy gyönyörű méregkeverő cigánylánnyal az oldalán száll szembe Trebaldi bíboros pribékjeivel, hogy egy politikai cselszövésekkel teli játszmában utánajárjon saját zavaros múltjának és megszerezze a Templomosok elrejtett kincsét.


Az eddigiek fényében talán némileg érthető, hogy a francia-belga forgatókönyvírók krémje mellett eltöltött 20 év után Marini elég bátorságot és felkészültséget érzett magában ahhoz, hogy belevágjon saját elképzelésének megvalósításába. Kisebb könyvtárnak beillő forrásanyaggal, egy hagyományőrző légiósjátékokat rendező történésszel és saját ötleteivel felszerelkezve nekiállt, hogy képregényre vigye Arminius, a rómaiként nevelt barbár herceg történetét, aki majdnem pontosan kétezer éve, időszámításunk szerint 9-ben, Varusnál vezetett kelepcébe három római légiót, hogy szövetségeseivel az utolsó szálig lemészárolja őket. A Római Birodalom szörnyű veresége egyúttal kijelölte annak természetes határát is: a Rajnán túli Germániát sohasem romanizálták, a germán Vercingetorix gyakorlatilag megváltoztatta a történelem menetét és ez teljességgel lenyűgözte Marinit. Joggal tesszük fel azonban a kérdést, hogy a már bőséggel kiaknázott ókori Róma témájában vajon lehet-e újat mutatni, hiszen olyan szerzők dolgozták már fel ezt a korszakot, mint René Goscinny (Astérix), Jacques Martin (Alix), Gilles Chaillet (Dans la Rome des Césars), Jean Dufaux (Murena) vagy épp Stephen Desberg (Cassio)?


A Római sasok főszereplője Ermanamer (később Arminius), egy cherusk törzsfő fia, akit békezálog gyanánt túszként tartanak Rómában és megkezdik a tanítását, hogy büszke rómait faragjanak belőle Titus Valerius Falco kezei alatt, aki ugyancsak áldozatot hozott hazája érdekében azzal, hogy feleségül vett egy germán hercegnőt. Titus Valerius fia, Marcus így félig germán származású fattyú, aki ugyanakkor lenézi és megveti a barbárokat, mégis Arminius-szal együtt kell megkezdenie a Cézárnak tetsző kiképzést, ami felkészíti őket a római életre.


A történet központi témája tehát a barátság, ami a két folyton egymás képességeinek határait próbálgató fiatal között szövődik és az integráció/asszimiláció összetett folyamata, illetve az ezek során hozott döntések gyökeréig ásás, ami kiemelt értelmet nyer, ha górcső alá vesszük egy kicsit a szerző hátterét: Marini olasz származású, de Svájc németajkú részén él, jól ismeri mindkét kultúrát, ugyanakkor nem francia, de nem is belga, mégis franciául beszél és alkot. Saját bevallása szerint az album forgatókönyvét először németül írta meg, majd lefordította és két francia barátjával ellenőriztette le a szöveg nyelvhelyességét. Mi ez, ha nem az identitás keresésének (és megtalálásának) igaz története? A Római sasok tehát egy nagyon is személyes jellegű munka, amelynek ráadásul a vizuális minősége felől is megnyugodhatunk, hiszen a szerző hagyományos módon ceruzával rajzol, tussal húz ki, színez, a kész oldalakat pedig csak azután szkenneli be, hogy az apróbb hibákat kijavítsa, így szinte érezzük az ecset és a papír szagát olvasás közben. A saját maga által megteremtett tradíciók pedig azt is megkövetelik, mint ahogy a korszak erkölcsi iránytűje is, hogy ne szemérmeskedjen az intimitás bemutatása közben, ami a római mindennapok részét képezte, így az olvasó követheti a főszereplők férfivá válásának útját a hálószobába is. A történelmi részletesség ugyan csak odáig megy el, amíg nem akadályozza a történet természetes menetét, de nem mondhatni, hogy egy átlagos olvasónak bármi is szemet szúrhatna a hitelesség szempontjából.


Mindent összevetve a többek között az HBO saját készítésű Róma című sorozata és a Gladiátor által ihletett albumnak minden létjogosultsága megvan ahhoz, hogy elfoglalja méltó helyét a téma két végletét elfoglaló anakronisztikusan humoros Astérix és a hiperrealisztikus Alix között.

2 komment

Címkék: képregénykritika eurocult euro(s)trip

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr153123910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Chavez 2011.08.04. 15:42:06

Remek cikk, ez a Római sasok fel is keltette a kíváncsiságomat. Vagy az érdeklődésemet keltette fel? :/ Mindegy, valamit felkeltett bennem, az a lényeg. Köszi a tippet.

winterrain 2011.08.05. 02:45:06

Én csak a Rapaces-t olvastam, az igazán szuper jó. A Gipsy-re kíváncsi lennék.
süti beállítások módosítása