Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?

„Adapt or die” – tanácsolja a kiugrott titkosügynök, Erik Heller (Eric Bana), és Wright alkalmazkodik, de még hogy! A Hanna kockáról-kockára hallgattatja el a szkeptikusokat, legalább olyan hatékonyan, ahogy a könyörtelen harcossá nevelt kislány (Saoirse Ronan) egyenként végez az utána küldött bérgyilkosokkal. Akárcsak Anton Corbijn az errefelé már agyondicsért Amerikaival, Joe Wright is megcsinálta a tökéletes zsánerfilmet, megbolondítva a korábbi mozijaiban már jól működő vizuális gegekkel, a tekintélyes színházi múlttal rendelkező David Farr történetmesélős ötleteivel és a ’70-es évekbeli európai krimiket idéző életszagú hangulattal.

A Léon, a profi által kiképzett Mathilda és a Tűzgyújtó Charlie McGee mehetnek vissza a játéksarokba – a gyilkos kedvű kislányok között Hanna az új akciókirálynő. Kontinenseken keresztül, titkosszolgálatokkal a nyomában tart a célpontja felé, teljesen valószínűtlen helyeken és figurák között - Isaacs, az excentrikus henchman (Tom Hollander) valószínűleg egy Jarmusch-film forgatásáról tévedt ide, a Hanna-val összebarátkozó félbolond neohippi családnak pedig bérelt helye lenne a David Lynch életműben. A filmben az első percektől fogva visszafordíthatatlanul összefolyik az egyszerre abszurd és véresen komoly családi bosszútörténet a tündérmesék gyönyörűen fényképezett világával – Hanna útjelzői szupernóvaként robbanó csillagok, a Grimm-testvérek és az űrutazó Lajka kutya. A végcél pedig a gonosz boszorkány Marissa Wiegler (Cate Blanchett Irina Spalko üzemmódban) berlini búvóhelye. „She won't stop until you're dead, or she is.” – határozza meg a játékszabályt Erik, a nagybetűs akció pedig elindul: Saoirse Ronan és Eric Bana hozzáértően koreografált jelenetekben csapnak össze kisebb CIA kommandókkal, a Chemical Brothers ütős beat-jeire. Míg a Tűzgyújtó, az Őrjöngés vagy az X-Akták, és úgy általában az elmúlt évtizedek államellenes paranoia-thrillerjeinek főhősei újra és újra a rendszer ELŐL menekültek, Hanna és Erik már a film legelején kategorikusan a rendszer ELLEN fordulnak, és ez olyan kezdőlökést ad a sztorinak, aminek a lendülete két órán át kitart.

A film hangulata azonnal beránt: ott vagyunk, amikor Hanna egyedül vonszolja haza a tundrán a százkilós szarvast, kiszáradt szájjal bolyong a sivatagban, vagy éppen teljes erőből nekivág valakit egy kikötői fémkonténernek. A csúcspont Eric Bana megérkezése a német fővárosba– az áll-leejtő shot öt perc alatt többet mond a Bourne-csapda után valószínűleg a világ titkosügynökeinek állandó találkahelyet biztosító Berlinről, mint legutóbb az Ismeretlen férfi másfél órában. Az elhagyott Spreepark pedig Alwin Küchler operatőr (referenciája: Napfény) kameráján keresztül a legnyomasztóbb vidámpark, amit az Eljövendő szép napok óta filmre vittek.

És hát Saoirse Ronan fantasztikus – már a Vágy és vezeklésben is lenyűgöző volt, ahogy alakításában Briony Tallis ellenszenves, tudálékos kislányfigurából Shakespeare-i gonosztevővé változott, és a lány azóta is csak a legjobbakkal dolgozik (legutóbb Peter Weir új mozijában - The Way Back). Wright szerencsére a 16 éves lányt nem lolitásítja Luc Besson-módra – sőt, a film kétséget sem hagy afelől, hogy Hanna egy jobb sorsot érdemlő, de teljesen aszexuális szörnyeteg, akinek mégis minden lépéséért drukkolni kell.

Joe Wright megcsinálta, amire csak a legnagyobb képesek: sikeres világirodalmi adaptációi után még képes volt komolyan venni és hibátlanul megfilmesíteni egy straight-to-DVD szagú történetet. Filmkészítéshez való hozzáállás: csillagos ötös, és ha zsánerfilmről van szó, akkor az ilyen rendező maga a földreszállt geek-isten. A filmből pedig folytatást akarok: még keményebb akciókkal, még progresszívebb zenével, még betegebb henchmanekkel és persze a szégyentelen B-filmes science-fiction szállal.