Üzenem mindenkinek, aki azzal mentegeti a csapnivaló Transformerseket, Álomháborúkat és társaikat, hogy „de hát ez csak egy látványfilm, nem kell tőle fasza akcióknál többet várni”: az X-Men prequel cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy egy hollywoodi nyári szuperprodukció nem csak szemkápráztató és akciódús lehet, de intelligens, drámai, sőt, karakterközpontú is. És mindettől még mindig egy hollywoodi nyári szuperprodukció marad, nem pedig egy bergmani babérokra törő rétegfilm. Ellenben a harmadik résszel és a rozsomákos előzménnyel devolválódott franchise ennek hála visszamutálódott évekkel ezelőtti állapotába, és ismét régi fényében ragyog. Thor ide, Kick-Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregényadaptációt.
Noha Vaughn eleve az utóbbi évek egyik legígéretesebb hollywoodi rendezője, eddigi filmjei mindegyikében csavart egy nagyot az adott zsáneren – az X-Men az első munkája, amiben mindent komolyan vesz. Bryan Singer, az X1-2 direktorának felügyelete alatt elviszi a félelmekről, gyűlöletről és paranoiáról szóló franchise-t az 1962-es Amerikába – azaz a paranoia melegágyába. A korszakhangulat és az X-Men ideológiai bázisának összepárosítása telitalálat. Ahogy a Kuba partjaitól nem messze, pattanásig feszült helyzetben farkasszemet néző szovjet és amerikai flotta minden egyes tisztje és matróza elhűlve nézi a köztük, égen-földön-vízen csatázó „istenembereket”, a mutáns és az emberi faj békés együttélését propagáló Xavier reményei pillanatok alatt oldódnak fel az ismeretlentől való zsigeri félelemben és a több száz torkolattűzben.
A film hosszú és izgalmas utat jár be, mire eljut erre az akcióorgiával erősített drámai és emocionális csúcspontra. Ahogy a legelső X-Men, ez is a náci lágerben kezdődik (ami azt illeti, az akkori nyitójelenet teljes újrahasznosításával), ahol Kevin Bacon a Mengele képére gyúrt Sebastian Shaw szerepében borzongatja az ember hátát, és olyan leckét ad a fiatal Eric Lensherrnek, ami egész hátralévő életében haraggal és gyűlölettel fogja hajtani. Felnővén, Eric összeakad a jól szituált környezetben nevelkedett, reménnyel és idealizmussal teli Charles Xavierrel, akivel szinte semmi közös nincs benne – kivéve, hogy mindketten mutánsok, és akárcsak a CIA, mindketten a hidegháborút a saját céljai elérése érdekében forrósító másik mutáns, Shaw nyomában járnak. Hogy megállítsák, elkezdik összegyűjteni a világ „tehetséges fiataljait” (a csapatösszeszedős jelenet jó eséllyel fan favorite lesz).
A forgatókönyv kezdettől fogva éles kontrasztba állítja a két főhőst. Míg gyerekkorukban Charles nyitott szívvel fogadja be az életébe a háza konyháját kiraboló másik mutánst, addig Eric a táborban szenved, és nézi végig anyja halálát. Míg előbbi évekkel később az egyetemen tanulja a genetikát, és igyekszik felkészíteni az emberiséget a mutánsok elterjedésére, és elfogadásukra, addig utóbbi rettenthetetlenül, jéghidegen folytatja a világban bujkáló nácik utáni bosszúhadjáratát. Találkozásuk és barátságuk éppoly sorszerű, mint kapcsolatuk későbbi megromlása. Kettejük nézetei közt két másik mutáns, Charles gyerekkori barátja, az alakváltó Raven, és a CIA fiatal technikai zsenije, Hank ingadozik. Abból, ahogy az írók ennek a négy karakternek a világhoz, az egymáshoz, és az önmagukhoz való viszonyát formálják, és azt mindegyikük esetében logikusan, érzelmekben gazdagon, hibátlanul viszik végig, sok pályatársuk tanulhatna.
Néhány egyéb mellékkarakter (mindkét oldalon) persze menthetetlenül elsikkad, de nem annyira, hogy zavaró legyen, a James Bond-filmekből kölcsönzött főgonosz figurájába pedig, noha meglehetősen egyoldalú a többiekhez képest, Kevin Bacon lehel látható örömmel életet. Persze a show-t így is a két főhőst alakító James McAvoy és Michael Fassbender lopja el – főleg utóbbi, mert neki jutott a hálásabb feladat. Az írók könyörtelenül rángatják a fiatal Magneto figuráját az érzelmi skála szélsőséges pontjain át, és Fassbender mindegyik esetben szinte hipnotikus erővel és energiával remekel. A mellékszereplők közül Jennifer Lawrence emelkedik ki Ravenként, különösen egy Hankkel közös jelenetben, ahol egyetlen pillantása több fájdalomról és csalódásról árulkodik, mint egy egész oldalnyi monológ tenné. És Vaughnnak van is annyi esze, hogy bízik a színészeiben és a képek erejében, és nem érzi szükségesnek, hogy mindent szájba rágjon.
A több mint két órás játékidő, és a mindössze két nagy akciójelenet ellenére (de nyugi: azok olyanok is, nem csak látvány-, de ötletszempontból is) az X-Men lehengerlő tempót diktál. Vaughan nem hagyja lankadni a figyelmet, gyorsan váltogatja a helyszíneket (sokszor a nagyszerűen használt zene változatlansága köti össze őket), határozottan viszi előre a cselekményt, még némi humorra és egy jópofa cameo-ra is jut ideje – ezt a történetet, mindezzel az információmennyiséggel nem sokan tudták volna ennyi idő alatt, ilyen színvonalon hozni. Mire eljutunk a már említett kubai fináléhoz (megjegyzem, a 125 miliós költségvetés minden egyes centje kőkeményen ott van a vásznon, és innen is csókoltatom a Karib 4 névre hallgató sötét és dögunalmas pénznyelőt), minden karakter tökéletesen be van lőve – azaz ténylegesen érdekel minket, mi történik velük, nem csak a tűzijátéknak örülünk. És még csak azzal sem fogom degradálni a maximális értékelést, hogy bocsánatkérően hozzáteszem: „…ebben a pocsék nyári szezonban…” Nem csak azért, mert egy pofás Thor és egy még pofásabb Fast 5 után egyelőre nem is néz ki olyan rosszul ez a szezon, hanem azért is, mert az X-Men bármelyik másikban is kiérdemelte volna az öt csillagot.
Az utolsó 100 komment: