A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.
Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.
A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.
A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.
A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.
A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.
A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.
A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.
És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.
10 komment
Címkék: fesztivál tudósítás filmfesztivál
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Wostry Ferenc · http://geekz.444.hu 2011.05.06. 10:32:51
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.05.06. 13:15:04
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.05.06. 13:15:36
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.05.06. 15:46:27
RoFä 2011.05.07. 11:49:46
Varga Denes 2011.05.07. 11:56:54
egynyári üröm 2011.05.07. 14:54:20
magnesito 2011.05.13. 08:04:01
Utolsó kommentek