Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.

Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.

Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.

A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!

Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.

Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.

Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).

Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse.
Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.

Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.




Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Nemes István
Eredeti cím: Lord Valentine's Castle
Oldalszám: 588