Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk.

Ettől az érzéstől a film sosem képes megszabadítani a nézőt – mintha a cselekmény nagyon akarna tartani valahová, ahová soha nem érkezik meg, és hiába a csöpögős, tengerparti temetésjelenet, sem emocionálisan, sem tematikusan nem képes erőteljes fináléval szolgálni. Lehet, hogy a hardcore rajongók morogtak, amiért az utóbbi részekben fontos dolgokat kellett kihagyni a játékidő emberi léptéken belül tartása érdekében, de legalább nem ült le a sztori (és így még a gyalázatos ötödik könyvből is tudtak egy viszonylag élvezetes filmet faragni). Most, hogy minden belefér, mindent bele is pakoltak, de az információk eseménytelen dialógusokban és közjátékokban való csöpögtetését a próza sokkal jobban viseli, mint a mozgókép – különösen egy hollywoodi kaland-fantasy, amiben a sok-sok keresésnek, lelkizésnek és morfondírozásnak nem kurta és fantáziátlan, egy-két perces akciókban kellene lecsapódniuk. A Halál ereklyéi menthetetlenül szétesik, és ezen az epizodikusságot eleve engedélyező road-movie jelleg sem segít.

Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött.

A szenzációsan baljós hangulatú, főcím előtti bevezető után a cselekmény azonnal nekiiramodik, de amint az első akciójelenet zaja elül, behúzott kézifékkel igyekszik tovább, és majdnem olyan élettelenül, lelketlenül és gépiesen követi a könyv egyes állomásait, mint annak idején Chris Colombus első két adaptációja. Yatesék elmesélnek mindent, amit el kell (legalábbis majdnem: egy-két fontos apróságról még így is elfeledkeznek, pl., hogy miért kell Harrynek mindenképpen elhagynia az otthonát, mielőtt nagykorúvá válik), csak a szív, a lélek, a stílus és a tempó hiányzik belőle. Ugyan a főszereplők közti kapcsolatháló jól működik, de annyira nem, hogy egy ilyen filmet elvigyen a vállán.

A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad.