Aki járatos a japán kultúrában, történelemben, vagy akár csak a japán popkultúrában, annak már közhely: a szamuráj lelke és szelleme a kardja. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik, hogy egy szamurájról szóló sorozat írója kiaknázza a témában rejlő lehetőségeket, és Stan Sakai így is tett. Az Usagi Yojimbo most megjelent kilencedik kötetének szíve, a szorosan összefüggő Rabszolgatartók és Daisó (maga a szamurájok által hordott kardpár, a hosszú katana és a rövidebb vakizasi neve) Usagi „lelkének” elvesztését és visszaszerzését meséli el, lényegében egyetlen, kettévágott történet formájában. Aki nyomon követi a sorozat hazai megjelenését, az már rég tudja, hogy a vándorló nyúl regéi a legjobbak közül valók, amik a magyar képregénypiacon kaphatók. És a Daisó még ezek közül is kiemelkedik – Sakai mesteri történetmesélő képességének lenyűgöző demonstrációja.

Usagi úgy kerül kapcsolatba a rabszolgakereskedőkkel, mint a bajjal általában: teljesen véletlenül. Egy menekülő ártatlan szó szerint a lábai elé zuhan gyilkos üldözői elől, mire a „nyúl testőr” kardjának néhány rövid, gyors suhintásával vág egy kicsivel több igazságot a világba. A menekülő elmondja, hogy faluját banditák szállták meg, akik rabszolgamunkára kényszerítik őket – vendégszeretetüket hamarosan Usagi is megismeri, ugyanis gondosan eltervezett mentőakciója kudarcba fullad, és fogságba esik. A banditák megverik, megkínozzák, és kevés híján megölik, és hiába száll szembe velük a fellázadó falusiak segítségével, vezetőjük, Fudzsii tábornok megszökik – a szamuráj kardjaival együtt.

Amikor az első rész felénél Usagit elfogják, és kínozni kezdik, már tudjuk, hogy ez nem egy szokványos sztori lesz – ilyen még nem esett meg a karakterrel, nem láttuk még ennyire elesettnek, sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Érezzük, csak ilyen példátlanul szörnyű körülmények közt lehetséges, hogy Sakai a fizikai megpróbáltatások végeztével bevigye a kegyelemdöfést: a kardok odavannak. Hogy jobban megértsük ennek jelentőségét, a Daiso a fegyverek elkészítésének flashbackjével, 300 évvel korábban kezdődik. Sakai hét oldalt szán arra, hogy elmondja, milyen precíz munkával készítik ezeket a kardokat a mesterek, hogy hogyan képesek bennük megteremteni az olyan, látszólag ellentmondásos kritériumok harmóniáját, mint a merevség és a rugalmasság, és hogy hogyan választják ki első forgatójukat. Mert a daisót nem lehet megvenni, ki kell érdemelni. Sakai ezzel egyszerre épít sziklaszilárd alapokat Usagi motivációihoz, nyújt át nekünk egy érdekes szeletet a japán történetemből, és húz a sztori köré egy olyan epikus keretet, ami az egészet legalább egy szinttel feljebb emeli.

A Daisóban Usagi úgy viselkedik, mint még soha: mániákusként, kíméletlenül, szinte félelmetes természeti erőként viharzik kardjai és tolvajuk nyomában, a banditák rettegve szűkülnek a színe előtt, tudják, hogy bolondok módjára, egy igazi harcos és lelke közé álltak. Usagi mindig is az abszolút Jó, a teljes kiegyensúlyozottság és béke megtestesítője volt, „ámokfutása” egyértelműen jelzi: kardjai nélkül nem ugyanaz, aki volt. A feszes tempójú drámai kalandban útitársai is akadnak (ritka, hogy egy hosszabb történetben ne csatlakozzon hozzá valamelyik állandó mellékszereplő, aki szükségesen egyoldalú, fekete-fehér perspektíváját kiegészíti), akiknek alantas motivációi (pénz a banditák fejéért) még inkább kiemelik a hős küldetésének jelentőségét. A Daisó bemutat egy új, később többször visszatérő karaktert, a fejvadász Kóbor Kutyát is.

A többi sztori közül a Szökevények emelkedik ki: egy klasszikus, alsó és felső társadalmi osztályok közti szakadékot összekötő, majd ugyanabba a szakadékba belezuhanó szerelem érzékeny, szomorú, és természetesen akciódús krónikája, mely, ha nem is bír olyan emocionális erővel, mint a sorozat néhány korábbi, hasonló témájú etapja (mint pl. a Körök), mindenképpen maradandó benyomást tesz. Ráadásul ebben láthatjuk Sakai egyik legesszenciálisabb Usagi-rajzát is; ahogy az ellenséges nindzsák láncai lógnak róla, és sérülten, vicsorogva, de meg nem törve védelmezi mögötte álló szerelmét, egyértelművé téve, hogy tudja, nincs esélye, de akkor is utolsó csepp vérégi harcol. Az Égi zene egy keserédes történet egy Usagi útjába kerülő szerzetesről, A játékos, az özvegy és a rónin, illetve a Mese a vipera természetéről pedig az említett hatodik kötet (Körök) egy-egy epizódjának folytatása.

A Daisó azon Usagi-gyűjtemények egyike, amik a Busidóra, és nem a folklórra alapoznak – ebben nincsenek szellemek, démonok és egyéb természetfeletti lények (leszámítva az utolsó pár oldalon, immár másodszor visszatérő Dzseit), „csak” antropomorf állatokkal csodálatosan elmesélt, mélyen emberi történetek nemességről, becsületről, szerelemről és bátorságról. Vagyis: a legjobbak közül való.