Utolsó kommentek

  • doggfather: Ha van a Pengének "előzménye", olyan film ami ihlette akkor ez az. Hogy ezután Joel Schumacher Bat... (2024.07.10. 07:02) Az elveszett fiúk (The Lost Boys)
  • Kerma: Nagyon jó film volt! Kössz a cikket! Üdv, Kerma (2023.06.12. 10:31) Párbaj
  • doggfather: Nagyon európai animációs stílusú és történetű messze nem gyerekmese. Fantasy minimális varázslatta... (2023.02.16. 11:22) Az utolsó egyszarvú
  • doggfather: A zsaruk becsülete, Kiképzés (light), A bűn mélyén. Három film amiből erősen merített ez az alkotá... (2022.04.05. 15:52) Brooklyn mélyén
  • josé73: @travis: Bizony, amikor Hemingway a háború alatt Eisenhower táborában tartózkodott, és üres borosü... (2021.09.16. 15:12) Filmkritika: 1408 (USA, 2007) ***
  • Utolsó 20

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Az amerikai akcióhős, 2. rész

2010.10.03. 20:00 Rusznyák Csaba

A cikk első része itt található.

John Wayne
egy lövésétől is esett össze több indián, de ő olykor még ikonként is sebezhető volt. A ’80-as évek akcióhőseinek fizikai épségéért már nem kellett aggódni. Ahogy szigorú arccal, mordállyal a kezükben álltak, biztosabban és elmozdíthatatlanabbul, mint egy bebetonozott acélgerenda, az embernek az volt a benyomása, hogy azt is túlélnék, ha a Hold zuhanna a fejükre. Vagy egy atombomba. A muszklimánia olyan emlékezetes jeleneteket adott a filmtörténetnek, mint Arnold Schwarzenegger és Carl Weathers macsós kézfogásszkanderja a Ragadozóban, vagy a havas bunyóval végződő szaunajelenet a Vörös zsaruban. A kamera sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy explicite elidőzzön pár másodpercig a dagadó izomhegyeken. Jellemzően, ha gazdáik megsebesültek, jó esetben rápillantottak a sebükre, aztán mentek tovább. És ez a rápillantás is csak annyi célt szolgált, hogy azt mondják vele a nézőnek: „Igen, észrevettem, hogy eltaláltak. Csak túl tökös vagyok, hogy ne szarjam le.” Ahogy a realitás szikrája is eltűnt a zsánerből, paradox (?) módon úgy vált minden ostobasága ellenére talán még szórakoztatóbbá. Valamiféle elemi szükséglet bűnös kielégítését okozza annak látványa, hogy egyetlen ember bedarál egy századnyi szovjetet, bűnözőt vagy terroristát. És nem volt Slynál és Arnoldnál alkalmasabb ember, akinek ezt az ostobaságot vigyorogva elnéztük volna (Chuck Norrist pl. minden igyekezete ellenére sem lehetett soha fele ilyen komolyan sem venni). De ettől persze még rajzfilmfigurák maradtak.

Ezek a karakterek ugyanúgy a társadalom peremén éltek, mint ’70-es évekbeli elődeik, de velük ellentétben ezt a kirekesztettséget nem igazságtalanság, düh, frusztráció és lázadás generálta – a társadalmi háttér egyáltalán nem játszott szerepet – hanem pusztán a cool-faktor. Schwarzenegger és társai azért voltak magányos farkasok, mert így tudtak igazán menők lenni. Ahogy Sylvester Stallone az éjszakai meló után kora hajnalban ül a nappalijában, a bőrkabátjában és a napszemüvegében (!), valószínűleg egyhetes pizzát zabálva, tévét nézve, és a pisztolyát tisztítva (Kobra), az mindent elmond a kor akcióhőséről. Ha kivételesen valaki hozzácsapódott egy ilyen úthengerként előretörő erőemberhez, azt kizárólag a komikus mellékzönge szerepében tette. A tipikus példa Rae Dawn Chong a Kommandóban (nő létére fel sem merül semmilyen kémia a főszereplővel – ezek a filmek annyira a férfias erő köré összpontosultak, hogy a gyengébb nem sokszor még szexuális eszközként sem jutott szerephez, nemhogy többként), de még a szintén tökös zsarut alakító James Belushi is erre kárhoztatott a Vörös zsaruban. A Kommandó egyébként a korszak abszolút esszenciája, annak minden pozitívumával és negatívumával. Schwarzenegger csak addig mosolyog benne, amíg el nem rabolják a lányát (de a vak is látja, hogy nem arra teremtetett, hogy a gyerekével fagyizzon és nevetgéljen), utána másfél óráig „kinyírlak” tekintettel ritkítja a Föld népességét, és csak tökös egysorosokra nyitja ki a száját. Ahogy James Horner dübörgő szintetizátorzenéjére felkészül a végső harcra (arcot kifest, mellényt felvesz, fegyvert bepakol, és betáraz), tudjuk, hogy a rosszfiúknak harangoztak, jó, ha a sziget nem süllyed el, ahol rejtőznek. Schwarzenegger levédhette volna a PMD kifejezést (person of mass destruction). Mellette és Stallone mellett Jean-Claude Van Damme (a ’80-as évek egy másik tipikus terméke) legfeljebb mosolyogva megtűrt kisöcsinek tűnt a spárgáival és ugrabugrálásaival. Ezekkel a filmekkel szemben akkoriban csak az olyan, humorral átitatott buddy cop filmek jelentettek rendszeres alternatívát, mint a 48 óra, a Rémült rohanás, vagy a Halálos fegyver.

A kocka 1988-ban fordult újra. John McClane csak azért utazott karácsonykor Los Angelesbe, hogy rendbe tegye a házasságát, ez azonban gyorsan másodlagos feladattá degradálódott a Nakatomi toronyházat elfoglalt, csapatnyi német terrorista géppuskával való eltakarítása mellett. John McTiernan (aki egy évvel korábban a korszak egyik legtipikusabb izomfilmjéért – Ragadozó – volt felelős) Drágán add az életed című akcióklasszikusa egy új hőst prezentált a közönségnek: az átlagembert. McClane se nem egy társadalom perifériájára szorult antihős, se nem egy halhatatlan izomkolosszus, sokkal inkább csak egy egyszerű zsaru, aki szeret szivarozni és káromkodni, és akinek marhára nincs kedve harcolni – de pechjére rossz helyen van rossz időben. Bruce Willis olyasvalaki volt, akivel az életnagyságnál nagyobb Stallonékkal és Schwarzeneggerekkel ellentétben a nézők képesek voltak teljes mértékben azonosulni. Győzelme nem volt olyan könnyen készpénznek vehető, ami abban is megmutatkozott, hogy ha sikerült kicsinálnia egy ellenséget, akkor nem ment tovább faarccal, magában pipálva a hullát, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, hanem kiengedve a felgyülemlett feszültséget és félelmet, felszabadultan, kárörvendve felnevetett, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy nem hagyta ott a fogát. Ha megsebesült, nem csak vérzett, de ráadásul látványosan fájt is neki (akcióhős még nem volt olyan sebezhető, mint McClane, amikor üvegtörmeléken szétvágott lábakkal, nyögve kúszott a folyosón), és alaposan lestrapálódott a film végére. Míg Sly és Arnold mindig peckesen, kifejezéstelen arccal sétált el, maga mögött hagyva a finálé rosszfiúk hulláival díszített, romhalmazzá lőtt és robbantott helyszínét, addig Willis maga is egy kész romhalmaz volt, mire megmentette a napot. Sőt, a hányattatásai súlyosságát jelző szakadt, véres trikó egyenesen a védjegyévé vált. De a legszebb az egészben, hogy minden sebezhetősége ellenére azért ő is egy igazi, kőkemény faszagyerek volt – vagy, ahogy odaát mondják, „a tough sonuvabitch”. És amint a film hatalmas sikeréből Hollywoodban rájöttek arra, hogy egy akcióhősnek nem feltétlenül kell sebezhetetlen félistennek lennie, a hadseregkaszáló hegyomlások ideje lejárt.

Ezt a trónfosztást jelképezte Mel Gibson (Halálos fegyver), Tom Cruise (Mission: Impossible), Keanu Reeves (Holtpont), Harrison Ford (Jack Ryan filmek), sőt, részben még Steven Seagal is, akit pedig általában Stallonéékkal sorolnak együtt. A ’80-as években ő is némi realizmust hozott az általánosan elszállt akciófilmekbe, mert míg egy tipikus bunyójelenetben Arnold csak állt szemtől szemben az ellenséggel, és addig püfölték egymást kölcsönösen, míg egyikük (persze, hogy melyikük, az sosem volt kérdés) el nem dőlt, Seagal az aikidóval hitelesen, egy-két másodperc alatt szerelte le a nekieső rosszfiúkat (persze ettől függetlenül azért ő is az elpusztíthatatlan hősök sorát gyarapította). Jelezve a változó időket, a Ragadozó 2-ben Schwarzenegger szerepkörét már Danny Glover vette át, aki valamiféle szerencsétlenül kikotyvasztott egyvelege akart lenni az átlagos kinézetű, de emberfeletti képességű akcióhősnek – Glover nem tudta eladni a figurát. A ’90-es évek az átmenet időszaka volt, a nagy monstrumok vagy alkalmazkodtak, vagy eltűntek. A ’80-as évek ideáihoz ragaszkodó akciófilmek, mint a Végképp eltörölni, vagy az alapanyagát karóba húzó Dredd bíró érdektelenségbe ütköztek, az izomagyakat így több-kevesebb sikerrel vígjátékokban (Ovizsaru, Állj, vagy lő a mamám!) vagy paródiákban (Az utolsó akcióhős), de legalábbis jókora iróniával nyakig öntve (True Lies) próbálták eladni. A közönség és a szakma is felismerte a legyőzhetetlen muszkliemberek koncepciójának képtelenségét, és ennek megfelelően reagáltak rá: humorral.

Erő helyett a ’90-es években többre jutottak a hősök ésszel és taktikával. A sziklában a börtöntöltelék Sean Conneryre és a vegyészgeek Nicolas Cage-re marad a túszok és San Francisco megmentése, miután a mentőakcióra siető kommandósokat érzekésükkor azonnal halomra lövik az Alcatrazt elfoglalt terroristák. És ők még messzebb jutottak, mint Steven Seagal, aki már a lábát sem tehette rá a szintén terroristák által megszállt Boeing 747-esre a Tűzparancsban, mielőtt a legrövidebb utat választotta a talaj felé – az aktatologató Kurt Russellen múlt a több száz ártatlan élete. Közben a tejfölösszájú Keanu Reeves akciósztárrá nőtte ki magát Jan de Bont Féktelenül-jében, és bár az egész film alatt egyetlen rosszfiút tett el láb alól (Arnold vagy Sly már az ötödik percben kinyírták volna a bombákkal zsonglőrködő Dennis Hoppert, rövidfilmet csinálva a ’90-es évek egyik legjobb akciómozijából), mégis képes volt hihetően hozni a kemény, tökös, elszánt zsaru karakterét. Akárhogy nézzük is, ez nem kis teljesítmény attól, aki pár évvel korábban az idióta Tedet alakította a Bill és Ted filmekben. És ha Reeves el tudta adni magát akcióhősnek (ha csak ideiglenesen is: a Mátrixban már nem volt ilyen meggyőző, a folytatásairól meg jobb nem is beszélni), akkor bárki megtehette (vagy legalábbis majdnem bárki: a Rés a pajzson bájgúnár Christian Slaterével az alkotók már túl sokat kértek a nézőktől). Ilyen körülmények közt pedig nem csoda, hogy Van Damme és Seagal a következő évtizedre menthetetlenül a videotékák polcain kötött ki, és Stallone is oda tartott, mielőtt összekapta magát, és új életet lehelt Rockyba és Rambóba – Schwarzenegger meg inkább elment kormányzónak.

A változás persze nem csak a kisebb izomzatban és alkatban nyilvánult meg. Az addig faarcú hősök elkezdték kimutatni érzelmeiket, és többé nem fejjel mentek a falnak, hanem stílusosan aprították a gazokat. Mindkettőben szerepe volt Hong Kongnak, egész pontosan John Woo-nak, az akciófilm Mozartjának, aki a ’90-es évek elején Hollywoodba ment, és vitte magával ballettként koreografált fegyverpárbajait, és érzéseit nem szégyellő, talpig feketébe öltözött, szupercool hőseit. Vagy legalábbis vitte volna. Hollywood inkább csak az előbbire volt fogékony, ahogy az Woo első amerikai filmjén, a Van Damme főszereplésével készült Tökéletes célponton is látszik. 1997-ig kellett várni, hogy a rendező valami olyasmit tegyen le az asztalra az álomgyárban, ami 100%-ig jellemző rá. Az Ál/Arcban megvolt a félelmetesen jól működő dinamika a masszív gyűlölet által összekötött ügynök (John Travolta) és terrorista (Nicolas Cage) között, és az embert felemésztő érzelmi vihar, amin előbbi megy át az arcsere után. És nem Woo volt Ázsia egyetlen exportja: ironikus, hogy úgy tűnt, egyetlen Hong-Kong-i rendező sem képes megvetni a lábát Hollywoodban az egyébként már leszállóágban lévő Van Damme nélkül. Ringo Lam (Mindhalálig) és Tsui Hark (Nyerő páros) is rajta keresztül találta meg az útját Amerikába, bár egyikük sem tudott ott olyan színvonalú filmeket készíteni, mint hazájukban.

Ha az izom már nem számított, és a hősöknek lehetettek érzéseik, akkor csak idő kérdése volt, hogy a nők is betörjenek a tesztoszteronnal túlcsorduló területre. Pam Grier már a ’70-es években igazi femme powerként rugdosta a férfiseggeket (Coffy, Foxy Brown), de a mainstreamben James Cameron ágyazott meg az állig felfegyverzett nőalakoknak. Mind az Alien riadt Ellen Riplyjéből, mind a Terminátor fejvesztve menekülő Sarah Connorából tűzön-vízen átgázoló anyatigrist csinált a folytatásokra. Valami kétségkívül megváltozott a filmvilágban, amikor az Aliensben Sigourney Weaver belebújt a hatalmas rakodóvázba, és szemtől szemben állva az anyakirálynővel, dühödten kiköpte a „Get away from her, you bitch!” szavakat. Csak egy törékeny nő volt, de nem akartál volna az útjában lenni. A ’90-es években Renny Harlin erőlködött látványosan és hiábavalóan, hogy akciósztárt faragjon akkori feleségéből, Geena Davisből (Cutthroat Island, Utánunk a tűzözön), de egészen a 2000-es évekig kellett várni, hogy Angelina Jolie (Tomb Raider, Mr. és Mrs. Smith, Wanted, Salt) személyében megszülessen az első olyan női hős, akit elfogad a szakma és a közönség is.

A 2000-es évek új trendek egész sorát hozta. Először is, egyre ritkábbá váltak a színtiszta akciófilmek: a műfaj gyakrabban bújik sci-fi köntösbe, mint korábban bármikor, és elszaporodtak a paródia határán egyensúlyozó, erősen önreflektív ámokfutások is (Crank 1-2, Gamer, Golyózápor). A szuperhősfilmek pedig átvették a hatalmat: az X-Men és a Pókember sikerének köszönhetően egymás után költöznek vászonra a Marvel és a DC már évtizedek óta bejáratott karakterei, és ennek köszönhetően tovább lazulnak az akciósztárokkal szembeni követelmények. Elvégre szuperképességek birtokában olyan takonypócok is hősök lehetnek, mint Tobey Maguire. A Mátrix mellett ezek a filmek is hozzájárultak ahhoz a trendhez, ami a stílus győzelmét jelentette a nyers erő fölött. Az akciójelenetek akrobatikussá, furfangossá váltak, kung fu harcok és golyóbalettek díszítik a vásznat – a közönség nem éri már be egy géppuskás ember bulldózerként való előrenyomulásával, a pusztításban kreativitást keres. És még inkább, realizmust. A „bárki lehet akcióhős” elv azt is jelenti, hogy „bárki” nem kaszálhat csak úgy el egész hadseregeket fél kézzel. Egy Leonardo DiCapriónak vagy egy Matt Damonnak csak akkor hisszük el, hogy győzedelmeskedik, ha a körülmények nagyjából realisztikusak.

De a legfontosabb újdonság a XXI. század akcióhősében nem a külsőségekben keresendő. A Bourne-csapda végén Matt Damon sebesülten, összetörten ül egy régi áldozata lányának lakásán, és bocsánatot kér szörnyű tetteiért. De ahogy a szürkés felhőréteg alatt elsétál a semmibe a havas lakótelepen, John Powell fájdalmasan keserű zenéjére, világos, hogy nincs számára megváltás. És nem ő az egyetlen. Batmantől Jack Baueren át az új James Bondig, az akcióhősök lelkileg sérült, önmagukba forduló, és végül magukra maradó emberek, akiken a múltbéli traumák és az állandó öldöklések láthatóan otthagyták a nyomukat. A 24-ben Kiefer Sutherland gondolkodás nélkül gyilkol, kínoz, és bármilyen mocskos, immorális módszert bevet a hazája szolgálatában. Tisztában van ugyan vele, hogy bizonyos szempontból helytelen, amit csinál, és azzal is, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – viszont hajthatatlanul vallja, hogy szükségessé teszi. És ennek következményeként elveszít mindent és mindenkit. Ennek az akcióhősnek új ürügye van arra, hogy magányos farkas legyen: az ön- és környezetpusztító életmód. Nincs is ezen mit csodálkozni a mi szép új világunkban, ahol minden harmadik ember küzd valamilyen neurózissal, pszichózissal vagy komplexussal.

Az amerikai akciófilm több szempontból is polarizálódni látszik: egyrészt a valószerűség (a realista és az „over the top” filmek), másrészt a hőstípus mentén. Míg a trendi alkotásokban alkatilag egyre alkalmatlanabbnak tűnő színészek vállalják magukra a rosszfiúk kinyírásának feladatát (mint Seth Rogen a közelgő The Green Hornetben), addig a retródivat visszahozta az olyan macsó alfahímeket is, mint Dwayne „The Rock” Johnson, Gerard Butler, Vin Diesel vagy Jason Statham. A hamvaiból feltámadt Stallone pedig szinte magát a ’80-as éveket rángatja vissza a XXI. századba a Roky Balboával, a John Rambóval és a The Expendablesszel. (És csak mintegy lábjegyzetként: az exploitationök is szivárognak vissza a mozikba.) Így aztán most van mindenféle hősünk: tökös, felpumpált faszagyerek, feladatához a cselekmény előrehaladtával felnövő lúzer, végsőkig elszánt átlagember és profi, akit felőröl a munkája. A különböző akciósztárok különböző igényeket elégítenek ki, ami azért fontos, mert az utóbbi években Hollywood elkezdett komolyan számolni a nőkkel, mint masszív, moziba járó közönséggel – a szótlan muszklihősök puhulása részben ennek is köszönhető. Akárhogy is, a világ változik, de az élet nem áll meg. Vagyis a golyók repülnek, a bombák robbannak, az öklök orrokat törnek, ahogy eddig. Hősökre mindig szükség lesz, különösen a filmiparban.

33 komment

Címkék: akció filmelmélet 80 klassix filmtörténet

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr62341163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

titantoma 2010.10.03. 21:47:33

Tökéletes poszt. Kösz az összefoglalást, jó így egyben látni az akciófilm "történelmét". Thx!

Coupeboy 2010.10.03. 22:19:22

nagyon jó post, nekem hiányoznak a 80as évek gyakós akciófilmjei

66th Zealot platoon 2010.10.03. 22:33:15

5*! Nagyon tetszett, koszonom.

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.03. 22:41:19

Nagyon fasza post, még talán jobb, mint az első része. Különösen tetszik, amit Segalról írtál. Mindig is azt gondoltam, hogy benne lett volna potenciál, mind a harcművészetében, mind abban az egy db arckifejezésében, csak nem kapott soha jó forgatókönyvet alá. (Talán az Úszó erőd a kivétel, nekem az személy szerint nagy kedvenc, bár lehet, hogy gyerekkori élmény és azért.) Kicsit írhattál volna az antihősökről is, mint Riddick, vagy Max Payne, s Antonio Banderast is megemlíthetted volna, mint Rodrigez akcióhősét. (Vagy az mexikói hősnek számít? Na mind1.) Grat. a cikkhez! (Y)

Magócs Dávid · http://geekz.blog.hu 2010.10.03. 23:55:04

@Oidipus Prime: Segal-hoz visszatérve, az Ölve vagy halva és a Nico örök kedveceim maradnak. 50-szer láttam azt a videókazit.

holex · http://fred-basset.blogspot.com 2010.10.04. 01:28:24

gratula. :) mindkét rész király! szép posztok!

Mainframe · http://mainframe.blog.hu/ 2010.10.04. 02:34:21

Nagyon tetszett a poszt, élvezet volt olvasni, gratulálok hozzá!

Mr. Pink2 2010.10.04. 05:49:06

Nagyon jó poszt, nekem mondjuk a nindzsa filmek hiányoznak belőle. Vagy azok csak káeurópában tűntek annyira meghatározónak a 80-as években?

mesko 2010.10.04. 06:47:27

:))), hihetetlen, de ilyenre számítottam!:)))

peti papagáj 2010.10.04. 06:59:55

Valami akciófilmszájton olvastam, hogy a Kommandó minden idők legratyibb akciófilmje (felsorolva vagy 20 indoklást erre az indokolatlan félmeztelenkedéstől a szadomazo ruhás Freddie Mercury (vagy hogy írják) klón gazfickóig), így a szerelmi kémia szóba sem jöhetett.

Zelefánt 2010.10.04. 07:13:25

Bruce Willis azért király, mert nagyjából úgy néz ki mint te vagy én, és a végére pedig mint 1 disznó, és mégis...
A Kobra szar.
A Fekete esőt láttátok-e?

Helikoptert lízingbe · http://csuporgia.hu 2010.10.04. 08:24:21

"Chuck Norrist pl. minden igyekezete ellenére sem lehetett soha fele ilyen komolyan sem venni"
Óriási szerencséd, hogy a texasi Kopóisten nem tud magyarul...
csuporgia.hu/spl/706023/CSAKNORISZOS_BRUSZLIS

wirth6 2010.10.04. 08:38:35

@Zelefánt: Én pont ezt nem bírtam benne. Valahogy neki nem tudtam elhinni, hogy meg tudja csinálni ezeket a dolgokat. A leggyakoribb mondatom amikor a Die Hardot nézem: "Na ne már".

jimaymay 2010.10.04. 08:41:41

sziasztok,

nagyon zsír volt a post, gratula hozzá !

Conan a barbar 2010.10.04. 09:11:55

Tokeletes elemzes. Nincs is mit hozzafuznom a dicsereten kivul.

Void Bunkoid 2010.10.04. 09:15:49

@fizetett troll: a legeslegdurvább a Freddie Mercury-klónban (amúgy csakugyan az, én amikor legelőször láttam hangalámondásos vhsen, elsőre azt hittem, hogy ő az), hogy a szinkronhangja Juhász Jácint, telitalálat :)

JayJay 2010.10.04. 09:17:41

Veri a macskát... Ennyire jó kis összefoglaló írással már rég találkoztam. Respect :)

tavaszi fingok érkeznek a széllel 2010.10.04. 09:21:26

elég felületes ez az írás, kapkod ide-oda, kiemel pár népszerű filmet, amit a szerző látott, oszt annyi
24 hogy jön ide, most akkor tévéről is beszélünk, vagy csak arról, ami beleillik a koncepcióba.

Rókakoma 2010.10.04. 09:22:38

Na és hogy maradhatott ki Jackie Chan? :)

Rókakoma 2010.10.04. 09:26:27

Ő is van annyira amerikai, mint Schwarzenegger... :)

Lasombra 2010.10.04. 10:10:00

nem tudom, a készítők ismerik-e ezt az oldalt, de ők is nagyon "szeretik" a 80-as évek akciófilmjeit, és nagyon nagy kritikákat készítettek:
www.ruthlessreviews.com/3759/the-ruthless-guide-to-80s-action/

ikonikus filmek vannak a listában, mindegyik írás vicces és igaz is valahol. (már akinek bejön az ilyesmi.)

Rusznyák Csaba 2010.10.04. 10:30:42

@fizetett troll: Nos, a Kommandó szerintem is szar film. Megvan a maga bája, de szar. Viszont színvonaltól függetlenül abszolút korszak- és stílusesszencia:)

@tavaszi fingok érkeznek a széllel: Attól, hogy tévé, még beleillik a koncepcióba.

Általában véve: persze, maradtak ki címek meg színészek, de olyan cikket nem lehet írni, amiből senkinek nem hiányzik semmi és senki.

ayeti azaki - távolkeleti segédmunkás 2010.10.04. 12:34:28

szépen összeszedett írás, élvezet volt olvasni :)
köszi

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.10.04. 12:50:03

nekem is nagyon tetszett az írás, ha nem lenne kicsit felületes akkor nagyon hosszúnak kéne lennie. A Kommandó zseniális film, nem bírtam abbahagyni a vigyorgást :D Talán a Robocop beférhetett volna még .

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.04. 18:35:52

@Balakin: Jaja, most hogy így mondod a Robocop az nagyon kéne bele!

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.04. 18:36:57

Szavazzunk már meg egy 3. részt is! Kedves Csaba írj még ilyet! :D A magam részéről elolvasgatnék még pár részen át erről a témáról.

Rusznyák Csaba 2010.10.05. 08:41:46

@Oidipus Prime: úgy 20 év múlva simán lesz aktualitása egy harmadik felvonásnak:)

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2010.10.05. 09:45:26

@Rusznyák Csaba: Sztem most is lenne, hisz nem egy- egy színészt csak megemlítettél. Van Damme, Norris, Lundgren így hirtelen.
Vagy rosszul látom?!

Balakin · http://balakin.blog.hu/ 2010.10.05. 10:43:48

Ja izé és Snake Plissken? lehetne egy különkiadás :)

mesko 2010.10.05. 17:22:52

R.Csaba, nem hagyhatnád a 20 év múlva dumát Alexandre Dumas-nak, és te fogj neki szépen egy harmadik felvonásnak:), mert még most is van aktualitása, hisz annyian kimaradtak..., bár elismerem, hogy soha nem fogod tudni eltalálni mindenkinek az óhaját:)
máskülönbem a második írásod sokkal jobb mint az első, el sem merem képzelni, hogy mennyivel érdekesebb lesz a harmadik...nem?
vagy tényleg lehetne egy különkiadás:)

Gevin · http://mediaviagra.blog.hu/ 2011.02.28. 18:32:29

tényleg fasza cikk lett, élvezet volt feleleveníteni a filmeket, amiket kölyökkoromban istenként tiszteltem. Amúgy sztem Van Damme sem lógott ki, bár tény, hogy jópár filmje középkategória alá süllyedt, de néhányat sosem fogok elfelejteni. Az említett Tökéletes célpontot pl vagy ezerszer láttam, az egyik kedvencem.

A 2007-es JCVD-ben pedig annyira meglepően cool volt, ahogy saját magát alakította, az önparódiát sem mellőzve.

Amúgy a Kommandó sztem sem volt annyira jó, a Predator sokkal meghatározóbb és élvezetesebb a tizedik újranézés alkalmával is (kb 10-11 évesen), mint a Kommandót másodszor.
süti beállítások módosítása