Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
 
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
 
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt  eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
 
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
 
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra
szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se
mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.