A klasszikus „rape and revenge” exploitationöket idéző film üzenete egyértelmű: ha nőket erőszakolsz meg, számíts rá, hogy cserébe machetével fognak seggbekúrni. Amióta Tarantino és Rodriguez gyilkosos-zombis duplafícsöre 3 éve újra felkeltette a közönség figyelmét az aranykorán réges-rég túllévő grindhouse filmek iránt, egyre-másra érkeznek az új divathullámot lovagló alkotások. Ám míg ezek mindegyike sűrű kacsintások és önreflexiók közepette sorakoztatja fel a ’60-as, ’70-es évek filléres műveinek stílusjegyeit (a Terrorbolygó trendi húzásokkal próbált ironizálni több évtizedes toposzokon, a Machete sem úgy tűnik, mint ami komolyan akarja venni magát, a Black Dynamite pedig színtiszta – noha remek – paródia volt), addig a Run! Bitch Run! nem vicceli el az ősei előtti tisztelgést. Semmi gúny, semmi humor, semmi irónia, semmi posztmodern bullshit. Ha leülsz a film elé, tényleg egy ’70-es évekbeli exploitationt kapsz – amit történetesen 2009-ben fogattak le.

A „rape and revenge”-filmeket sosem lehetett bonyolultsággal vádolni. A főhősnőt megerőszakolják, megkínozzák, kevés híján meg is ölik, de miután felépül, fordul a kocka. Vagy ő maga áll sajátosan női bosszút (olló+védtelenül hagyott pénisz = ne akard tudni, á la Köpök a sírodra), vagy közeli hozzátartozója részesíti agresszív illemoktatásban a tetteseket (az erőszaktevő és a nagy fordulatszámon működő láncfűrész találkozása, á la Az utolsó ház balra). A Run! Bitch Run! az előbbi kategóriából való. Cathrine és Rebecca fiatal és dögös katolikus növendéklányok, akik nagy hibát követnek el, amikor egy redneckek lakta kisvárosban próbálják eladni a magukkal hurcolt Bibliákat. A még nagyobb hibát akkor követik el, amikor egy olyan ajtón kopogtatnak, ami mögött épp gyilkosság történik. A tetteseknek (akiknek motivációi a műfajhoz képest így szinte túlkomplikáltak) több se kell – az egyik lányt kinyírják, a másikkal meg eljátszanak kicsit a fák között. Csakhogy pechükre túléli, és katolikus nevelés vagy sem, kurvára nem akarja odafordítani a másik orcáját is. A fegyvereit annál inkább.

Run! Bitch Run! Ilyen címmel eleve csak nagyon jó vagy nagyon rossz filmet lehet csinálni. Joseph Guzmannak egyszerre sikerült mindkettő. Önmagában nézve, ez egy celluloidkatasztrófa. Rettenetes színészi játék, erőltetett zenehasználat, csapnivaló vágás, amatőr fényképezés, az „ezt komolyan gondolták?” és a „na, menjenek a picsába!” szintek közt vegetáló forgatókönyv (már ha volt olyan egyáltalán) – a film minden szempontból védhetetlen. De mint tisztelgés a ’70-es évek exploitationjei előtt, hibátlan. Guzmannak volt töke hozzá, hogy tényleg olyannak csinálja meg a filmjét, amilyenek ezek akkoriban voltak, és nem vigyorog ki percenként a nézőre, hogy „igen, én is tudom, hogy szar, röhögjünk együtt”. Ami azt illeti, aki nem ismeri a gyártási évet, azzal simán el lehet hitetni, hogy ez egy negyvenéves film (a képminőség is jó példa a tudatosságra: láthatóan gyenge, de nem olyan hivalkodó hibákkal teli, mint a mondjuk a Terrorbolygó). És ezzel az összes fenti, egyébként vérlázító negatívum értelmet nyer.

A film egy exploitation-lakoma. Bruttó (benne van a logó és a főcím is) negyven másodpercet kell várni az első cicire, ezt rögtön követi az első dugás, szopás, a harmadik percben pedig már túlesetünk az első gyilkosságon is. De csak hogy kétségeink se legyenek, az egyik hősnő rögtön anyaszült meztelenül mutatkozik be. A nyilvánvaló exploitation-elemeken túl (megerőszakolás, bosszú) van még egy fincsi film-a-filmben nunsploitationünk, egy szadista ribancunk, egy leszbikus enyelgésünk, és persze nem maradhat ki az a jelenet sem, amiben a hősnő lendületes szörfzenére, kifejezéstelen arccal vezeti autóját a következő áldozat lakása felé, miközben lelkének szörnyű fájdalmairól a fekete-fehér flashbackek árulkodnak. Röviden: nézhetetlenül autentikus grindhouse-film. Szerencséjére.