Bár nem néztem utána, de a képregények történelme során a legtöbb ember valószínűleg a Judge Dredd képregényekben halt meg, és kétlem, hogy ez a rekord egyhamar veszélybe kerülne. A 2000AD írói sosem voltak szívbajosak, nem ijedtek meg a nagy számoktól és az őrült túlzásoktól, az immáron 33 éve nagy sikerrel futó Judge Dredd sztorikban pedig a mai napig gyakori jelenség, hogy egy-egy lapozás több millió ember életét követeli. Persze a Judge Dredd egy tudatosan sarkított szatirikus alternatív jövőkép, ahol minden fel van nagyítva, ahol minden idézőjelbe van téve, de ahol ugyanakkor mindennek a mi világunkban vannak a gyökerei.

A 80-as évek elején a világ még az úgynevezett második hidegháborút élte, amikor is a nukleáris fenyegetettség már csökkent valamelyest, de azért a nagyhatalmak fegyverkezési versengése miatt még bőven ott volt a para az emberekben. A népszerű brit képregénymagazin húzónevének számító Judge Dredd képregényben hasonló status quo állt fent a kelet és nyugat között, de a gátlástalan írók itt ki is robbantották a nagy háborút, méghozzá az Apocalypse War című Dredd nagyeposzban. A hidegháború felmelegítése egyébként már a kezdetektől fogva terítéken volt a 2000AD-nál. A legelső számban (1977) bemutatkozó Invasion! című stripben a Volgan-ok (eredetileg szovjetek voltak, de aztán a jó viszony fenntartása érdekében és szerkesztői nyomásra inkább Volgai Köztársaságra változtatták a nevet) pár óra alatt elfoglalják Nagy-Britanniát, hogy aztán egy Bill Savage nevű teherautó sofőr az ellenállás élére állva megindítsa a harcot az elnyomók ellen. Dredd bíró univerzumában (amely igazából ugyanaz az univerzum, csak időben később) viszont már szovjeteknek (Sovs) hívták a futurisztikus riválisokat, mivel akkor még nem tudhatták, hogy a vörösök nem hogy a 2100-as éveket, de már a 90-eseket sem érik meg. Dredd világában a szovjetek az alapvető komcsi sztereotípiáknak tökéletesen megfelelő, és az amerikai Megacity-k fasisztoid rendszerének egy még durvább formáját követő agresszorokként vannak ábrázolva, akiknek hasonló túlnépesedett gigantikus városállamaik (East Meg One) és hozzá saját bírói rendszerük is van. 

Az 1982-ben bemutatkozó Apocalypse War története nyilvánvalóan nem mentes a világpolitikai felhangoktól, a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen a Judge Dredd mindig is reagált a való világra, de a háború kirobbantása mögött most valójában sokkal inkább praktikus okok álltak. A sztori apropóját ugyanis az adta, hogy az írók úgy érezték, hogy az évek során a 800 milliósra duzzasztott Megacity One már túl nagy és ezért kezelhetetlen lett, így kellett valami indok, amivel megfelezhetik a lakosság számát, ehhez pedig pont kapóra jött a nagyhatalmak szembenállása.

Az Apocalypse War (prog 245-270) nem volt minden előzmények nélküli. Már a két évvel korábbi Judge Child sztoriban (prog 156–181) Megacity One pusztulását prognosztizálták, a 81-es Pirates of The Black Atlantic (pro 197-200) című sztoriban pedig a szovjetek meg is ejtették a háború előpróbáját, így számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a Megavárosnak pusztulnia kell. De az igazi prequel a Block Mania című kiseposz (prog 236-244), ami közvetlenül megelőzi az Apocalypse War-t.

Blokkmániákusok

Az előzmény megértéséhez nem árt ismerni a blokkháború fogalmát, bár igazából a nevében ott van a magyarázat. Megacity One zsúfolt lakossága körülbelül ötvenezer embernek szállást adó épületblokkokra van elosztva. Az ezekben az (számunkra ismert és kevésbé ismert hírességekről elnevezett) önellátó épületegységekben lakó unatkozó és frusztrált emberek időnként poénból, vagy éppen valami nem túl jelentős okból kifolyólag megtámadják a többi blokkot, ami rendszerint kaotikus mészárlásba torkollik, és amit többnyire a bírók fékeznek meg nem kevés áldozat és felkelőhab (riotfoam) árán.

A Block Mania is úgy kezdődik, ahogy egy átlagos nap Megacity One-ban. Egy jelentéktelen esemény nyomán (a bűnös ezúttal egy fagyi) blokkháború tör ki a Dan Tanna és az Enid Blython blokkok között. Csakhogy a konfliktushoz rövid időn belül további blokkok is csatlakoznak, és végül a háború eszkalálódik Megacity egész északi részére, úgy, hogy a bírók már nem képesek megfékezni azt. Dredd nyomozása közben kideríti, hogy a blokkmániáért az ivóvíz a felelős, pontosabban az abban lévő vírus, amivel egy szovjet kém, bizonyos Orlok fertőzte meg a lakosságot, hogy az előidézett káosszal előkészítse a terepet egy másik, ezúttal már kívülről érkező támadáshoz.

A történet tehát szorosan kapcsolódik az Apocalypse War-hoz, bár majd csak az utolsó panelen válik teljesen világossá, hogy mire is ment ki az előjáték. A Dredd keresztapák, vagyis John Wagner és Alan Grant felvezetése nagyszerű olvasmány, gyors ütemű, ami során a képregény minden egyes paneljét csurig töltötték akcióval. A népességszabályozás egyébként már itt elkezdődik, hiszen már a blokkmánia és annak következményei is emberek százainak és egész városrészeknek a pusztulását idézi elő.
Ezt a sztorit még nem kevesebb, mint négy rajzoló követte el, csupa 2000AD-s veterán, név szerint Ron Smith, Steve Dillon, Mike Mcmahon és a zseniális Brian Bolland, akiknek különböző stílusai tették még színesebbé az egyébként fekete-fehér képregényt, bár nem kizárt, hogy van akit pont zavar ez a pár oldalankénti rajzolóváltás. (Számomra leginkább a még pályája elején járó Dillon rajzai voltak meglepőek, mivel itt a későbbi munkáihoz képest egészen más stílust használt még.)

A Block Mania két másik szempontból is jelentős epizódja a Dredd képregényeknek, egyrészt itt mutatkozott be a már említett Orlok, aki majd visszatérő ellenfél lesz, és pont az ő kezei által távozott viszont egy mellékszereplő, az a Giant bíró, aki Dredd alkalmi kollégája volt évekig. Bár közel sem tartozott a leggyakoribb, de még csak a legnépszerűbb mellékszereplők közé, Giant halála nagy felháborodást váltott ki a rajongóknál, akik itt még nem szoktak hozzá, hogy bizony Dredd világában még a mellékszereplők élete sem ér egy fabatkát sem.

Apokalipszis, a jövőben

Az Apocalypse War volt az első hosszabb Judge Dredd történet, amit ugyanaz a rajzoló jegyzett végig, nevezetesen Dredd grafikai szülőapja, Carlos Ezquerra, aki egyébként ekkor már évek óta nem rajzolta édesgyermekét. Az ő munkássága sosem hagyhat kivánnivalót maga után, bár nem egy kivételes képességű alkotó ugyan, de egy jellegzetes, és minden igényt kielégítő stílust képvisel, a klasszikus Dredd ábrázolás pedig mindig is az övé marad. Az írók továbbra is Grant és Wagner voltak, utóbbi a szokásos T.B. Grover írói álnevet használva. A sztori tőlük már megszokottan gyors ütemű, fordulatos, akciódús, ezért kimondottan olvasatja is magát, szinte lehetetlen is nem egyszerre abszolválni mind a közel 200 oldalt, pláne, hogy az erdeti közlésforma miatt (heti 8 oldal) szinte mindegyik rövid fejezet végére került egy kisebb-nagyobb cliffhanger. 

(SPOILER akad, de véleményem szerint a csattanó kevésbé érdekes, mint az odáig vezető út, így előbbi ismeretében sem veszít semmit a potenciális olvasó.)

Miután az Orlok nevű szovjet kém a blokkmániával előkészítette a terepet, Bulgarin legfőbb szovjet bíró egyetlen gomb megnyomásával elindítja a támadás második fázisát, amivel nukláris rakétazáport zúdít a káoszba fulladt Megacity One-ra. Bár a rakéták első hullámának csak töredéke jutott át a védőpajzson, a szovjetek igazi célja az volt, hogy a tengerben felrobbanó rakéták által keltett cunami lerombolja az Atlanti Falat, vagyis a partvidék védelmi rendszerét, így a későbbi támadáshullám már akadály nélkül semmisíthette meg a déli szektorokat. A város és a bírák helyzetét további körülmények is súlyosbítják. Egyrészt a város épen maradt részeiben még mindig tombol a blokkmánia, aztán szembe kell nézniük azzal is, hogy a többi Megacity a saját védelmük érdekében nem hajlandó segíteni nekik, de még az ellencsapás nagyobb részét is sorra kivédi a szovjetek különleges rakétapajzsa.

A város romokban, a blokkmánia tombol, az ellenség keze pedig betette a lábát, vagyis megindult az invázió. Vadászgépek, katonák, robotok és gigantikus harckocsik szállják meg a romos utcákat, az emberek pedig hullanak mint a legyek. Dredd a maradék bírákkal és az ellenállókkal ugyan hősiesen harcol a betolakodók ellen, de mindhiába, a szovjetek fölénye győzedelmeskedni látszik. Az egyre reménytelenebb helyzet közepette végül Dredd egy öngyilkos tervet eszel ki. Egy csapat jól képzett bíróból egy kommandót szervez, majd behatolnak az ellenséges területre, elfoglalnak egy rakétasilót, és végül Dredd egyetlen gombnyomással és 500 millió ember életével véget vet a háborúnak.

A talán legismertebb és az egyik legjobbnak tartott Dredd eposz az egész Dredd mitológia kvinteszenciája, amiben megtalálhatóak a Judge Dredd képregények legfontosabb jellegzetességei, a túlzások, az abszurd ötletek, a mobid humor, a kétértelmű karakterek és az egyértelmű politikai és társadalmi áthallások. A történet során nem csak egy atomháborút látunk, hanem egy egész rendszer kudarcát, az addig majdnem tökéletesnek hitt Megacity eszményének kártyavárként való összeomlását, mely bár belülről indult bomlásnak, de külső hatásra. A bírók már a blokkmániával sem igazán tudnak mit kezdeni, az invázió viszont már a teljes összeomlással fenyeget. A város folyamatosan veszíti el a harcot, és amikor azt gondolnánk, hogy most már a fordulatnak kellene következnie, akkor az írók még reménytelenebb helyzetbe taszítják a bírókat és persze a lakosságot. Erről a mélypontról hozzák aztán vissza fokozatosan a reményt (azt is sok áldozat árán), amit aztán nem egy újabb hosszantartó gerillaharc követ, hanem egyetlen ember által meghozott halálos döntés, és annak következményei.


Dredd bíró alakja mindig is jelentős ambivalenciát mutatott, egyszerre volt hős és fasiszta szörnyeteg. A történelem persze mindig is igazolta a tetteit, hiszen egy Megacity jellegű város felügyelete, és biztonságának fentartása megköveteli a spártai módszereket. A megszállás ténye mit sem változtat ezen, Dredd ekkor is kíméletlenül betartatja a törvényeket. Nem kísértik morális aggályok, amikor parancsot ad a sugárfertőzött túlélők szenvedéseinek megrövidítésére, vagy amikor náci mintára tömegsírba lövi a kollaborátorokat. A legfontosabb kérdés azonban természetesen az, hogy vajon volt-e joga egyetlen gomb megnyomásával az egész East Megacity One-t, és félmilliárd embert eltörli a föld színéről? Dredd ekkor is kőkeményen, gondolkodás és mérlegelés nélkül, minden felelősséget magára vállalva dönt a vitatható lépés megtétele felől. ("Half my city is burnt to ash by East-Meg missiles, and you're begging me for mercy? Reques denied!") A Hiroshima/Nagaszaki párhuzam nyilvánvaló, ahogy a kérdés morális és a humánus szempontú problematikája is rokon, a véleményformálás pedig itt is az olvasó dolga.

Az Apocalypse War az egész Judge Dredd képregényfolyamra hosszantartó hatással bírt, az ezután következő történetek jelentős része is még ezen esemény következményeinek a fényében íródott. Az elmúlt harminc év alatt csak a politikai éle kopott meg, de a mai napig egy nagyon olvasmányos, szórakoztató oldschool klasszikusnak számít, amit méltán tartanak az egyik legjobb Dredd történetnek.