James Newton Howard Saltja a legjobb John Powell zene, amit nem John Powell írt. Úgy látszik, a Bourne-filmek Hans Zimmer istápolása alól régóta és bőven kinőtt komponistája sokkal nagyobb hatással van a filmzeneiparra, mint azt 10 évvel ezelőtt, az amúgy roppant élvezetes Ál/Arc és Z a hangya után bárki sejtette volna. Makacsul ismétlődő, agresszív akciódallamainak, masszív elektromos dobfutamainak stílusa rendre fel-felbukkan olyan filmekben is, amikhez semmi köze – ha nem is drasztikusan, de azért érezhetően belepiszkált munkásságával a zenei trendekbe, hogy mást ne mondjak, a nemrég kivesézett Szupercsapat egy-egy trackjén is érződik a hatása. És igen, ha már Alan Silvestrik és James Newton Howardok is követik a példáját, akkor ez az ember tényleg tud valamit. De visszatérve a Saltra: Newton Howard sosem bizonyult kifejezetten jó választásnak egy akciófilmhez.

A szökevényből sem sok mindenre emlékszünk a fő motívumokon kívül, A jég és föld között és A tolmács dögunalmas volt, a Batman: Kezdődikben jellemzően a lágyabb részekért volt felelős, a King Kongban ugyanezek a részek voltak csak élvezetesek, úgyhogy csak a Véres gyémánt és a Waterworld emelkedik ki az átlagból (de azok – főleg utóbbi – nagyon). A Salt jól meggondolva az első színtiszta (kaland-, romantikus és drámai elemek nélküli) akciózenéje, aminek nagy része tényleg tempós zúzás – és így furcsamód egy nagyjából új terület a szakmát immár jó 25 éve űző komponista számára. Korábbi akciódús zenéit jellemzően egy nyugodtabb, epikus vagy drámai hangzású, könnyen azonosítható főtémára fűzte fel, itt azonban csak lassan bontja ki a címszereplőhöz köthető rövid motívumot, ami visszhangszerűen ismétlődő, és így némi titokzatosságot sugalló hangjegyekből áll. Szinte csak mellékesen csendül fel zongorán az első szám (Prisoner Exchange) végén, mintha nem is volna jelentősége, de a Chase Across DC-ben már a teljes zenekar adja elő, a film végén pedig segít belőni Salt ügynök kórussal és gitárral kísért hősi témáját, ahogy a nő elfogadja sorsát, és elindul új küldetésére.

A téma fokozatos kibontása tudatos koncepció, hiszen a Saltot egy franchise nyitódarabjának szánták. Más kérdés, hogy ez itt még kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetes arcot adjon a score-nak, főleg, hogy magukat az akciójeleneteket sem igazán kötik össze emlékezetes motívumok, Newton Howard inkább tempóval dolgozik, mint dallamokkal – és valahol ironikus, hogy az egész mű legnagyszerűbb zenéje az a mindössze 30 másodperc, ami a Cornered első felében hallható. Kár, hogy ezzel nem játszott el a későbbiekben, tökös, dinamikus gerince lehetett volna a soundtracknek. De szerencsére Newton Howard ezt leszámítva is elemében van, amikor némi powelles behatás alatt csap a lovak közé. Az első hajszát aláfestő, már említett Chase Across DC egy roppant impozáns, lendületes, masszív akcióőrület, aminek színvonalát csak a későbbi Mano a Mano éri el – pedig a többi trackben sem kakival gurigázik a szerző. Pokolian szórakoztató dübörgések ezek, amikben több az elektronika, mint Newton Howardnál általában – viszont kevesebb, mint Powellnél, és leginkább ennek köszönhetően válik el a Salt az ő stílusától. A film konkrét témájához egyébként csak a hatásos, bár nem túl ötletes oroszos beütések (egy kis cimbalom itt, egy kis ruszki kórus amott) kapcsolódnak, amik egyszerre utalnak az Amerikát célzó fenyegetés természetére és a főhős gyökereire. Ez se fogja megváltani a világot, de egyrészt nagyszerűen támogatja Philip Noyce korrekt kis hülyeségét (és végülis nem ez a lényeg?), másrészt meg önmagában is tökéletesen élvezetes akciómóka egy tökéletesen megbízható zeneszerzőtől – talán a bő egy órás játékidő egy kicsit sok neki (némi feleslegtől megszabadítva alighanem nagyobbat ütne), de annyi baj legyen.

Zene az albumon:



Zene a film alatt:



Kiadó: Columbia/Madison Gate Records (CD nem létezik, iTunesról tölthető le)
Játékidő: 62:32