Brian Keene a stagnáló modern amerikai horrorirodalom egyik feltörekvője, ami azt jelenti, hogy igazi un. b-lister: a könyvei nem lesznek soha pusztító erejű bestsellerek, de a műfaj rajongói kedvelik és jól ismerik őt, a regényei pedig fogynak annyira, hogy - amennyiben kitart az íróasztal mellett - évtizedeken keresztül eltartsák a karrierjét. Keene-t valaki korábban az új Stephen Kingnek nevezte, ami egyrészt Keene tehetségét tekintve rendkívül erős túlzás, másrészt egy effajta revelációnak nincs is igazán már súlya manapság: a horrornak, mint irodalmi műfajnak a XXI. század elejére megszűnt a faktoriális jelentősége.

A Dark Hollow Kinges területen játszódik, kisvárosban, kisemberek között, de hiányzik belőle a hasonló King-regények ambíciója. A szereplők köre szűk, a történés helyszínei behatároltak: a város legszéle, hőseink házai illetve az erdősáv, ami körülveszi őket. És ezzel az erdővel valami nagyon nem stimmel, sejtik ezt róla a helyiek jó ideje. Főszereplőnk, Adam, a krimiíró egy reggel, kutyasétáltatás közben a fák között olyat lát, amit mi magunk csak ritkán: egyik szomszédnőjét, aki egy lassan emberré átalakuló ősi kőszobor faszát szopja.

Jó reggelt kívánok, isten hozott mindenkit Keene izgalmasan elbaszott fantáziavilágában, mert ezek a perverz ötletei azok, amelyek kiemelik őt a középszerű horroristák közül. A Dark Hollow gyér dialógokkal megvert, meglehetősen kiszámítható fordulatokkal operáló regény, de a magja az eredeti ötlet, olyan motívumokkal körbevéve, amelyek csaknem képesek feledtetni a struktúra hiányosságait.

A veszélyforrást Keene így a könyv legelején leleplezi: egy mitologikus szatír, egy gigantikus fasszal felszerelt patás félkecske-félember kezdi kúrogatni a környék háziasszonyait, és ennek a férfinép nem kifejezetten örül (Keene végletesen explicit a bestialitás határát birizgáló szexjelenetek leírásában, ez helyes). Ókori legendák és a modern amerikai hétköznapok borulnak egymásnak, csakhogy ezen a narratív alapon óriási lyuk tátong: mint antagonista, a szatír nem igazán félelmetes. Jó, rendben, a könyv vége felé páran otthagyják a fogukat, és a finálé kellemesen brutális, de a szörny maga csak baszni akar, a nőket nem öli meg, és ha békén hagynák, hogy nyugodtan tegye a dolgát, kis szatírokat csináljon az asszonynépnek, senkinek nem esne bántódása.

Így lesz a Dark Hollow érdekes regény, még ha horrorként annyira nem is működik (főleg akkor nem működik, mikor Keene olyan unalomig ismert műfaji motívumokat tol elénk, mint egy régi napló feltalálása, és hasonlók). Inkább szól a maszkulin megfelelési pánikról, arról, hogy mi is traumatizál minket igazán, min tudjuk magunkat valójában túltenni, és min nem. Mi hagy valóban örök nyomot: szeretteink elvesztése, vagy annak látványa, ahogy a barátnőnk egy félember-félkecske medicinlabda méretű golyóit nyalogatja.