Warren Ellis megunta, hogy sok rajongó egyszerű papírra vagy pólóra kért tőle autógrammot – és mikor megkérdezte, miért, folyton azt a választ kapta, hogy azért, mert bár nagyon szeretik a munkáját, nem tudják megfizetni az árát. A Transmetropolitan írója gondolt egyet, és belefogott egy kísérletbe: egy olyan képregényt kezdett írni, ami részenként csak 16 oldalas, ám mégis kerek, önmagában is teljesen érthető történeteket mesél el – és mindezt a szokásos 2.99 dollár helyett 1.99-ért kínálta kiadója, az Image. Ez a kísérlet a Fell címet kapta, és mindannyian hálásak lehetünk érte, hogy sok képregényrajongó szenved pénzszűkében, mert a sorozat az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb bűnügyi comicja.

Richard Fell nyomozót egy meg nem nevezett nagyvárosból helyezték át a „hídon túlra”, Snowtownba, méghozzá nyilvánvalóan büntetésképpen. Snowtown ugyanis az emberiség egy bűzölgő pöcegödre, amit réges-rég elborított a bűn, a mocsok, a kilátástalanság és a félelem, és ebbe a hétköznapi káoszba mindössze „három és fél” detektív próbál valamiféle rendet pofozni – többnyire hiába. Fell azonban küldetésének érzi, hogy segítsen az elátkozott város lakóin, és nekiáll megtenni mindent, ami csak egy embernek módjában áll ilyen körülmények között.

Egy rész egy történetet (egy esetet, egy nyomozást) mesél el 16 oldalon, oldalanként rendszerint 6-9 panelben (vagyis bárki, bármikor bekapcsolódhat a sorozatba, még ha van is a háttérben néhány füzeteken átívelő szál). Ez a formátum eleve behatárolja a képregény dramaturgiai lehetőségeit, de Ellis, bármily valószerűtlennek tűnjék is, képes ezt a javára fordítani. Történetei kerekek, egészek, és egyáltalán nem érezzük úgy, hogy az író siettetné, vagy zsúfolná a cselekményt, hogy beférjen a megadott keretek közé. És valóban, miért is éreznénk úgy? Amit a legtöbb mai képregényben (ez különösen a két nagy kiadóra igaz, de általában a többiekre is) hat részben mesélnek el, azt 20 éve pompásan megoldották egy, de legfeljebb két füzetben. Ellis is így tesz, egyszerűen maximálisan kihasználja minden egyes képkocka szerepét, így minden momentum számít, minden panel előreviszi a sztorit, ami így mindíg rendkívül tömény, feszes és olvasmányos.

Mégsem volna mindez ilyen hatásos Ben Templesmith rajzai nélkül. Az ausztrál születésű alkotó a legeredetibb és legegyedibb stílusú kortárs képregényművészek közé tartozik, absztrakt, erősen az impresszionizmus felé hajló képi világa fantasztikusan ragadja meg Snowtown városának sajátos hangulatát, és úgy passzol Ellis elképzeléseihez, mint a cigarettafüst a noirhoz. Mert igen, a Fell egy igazi, hardcore neo-noir, ám korántsem olyan sarkított és szélsőséges, mint mondjuk Frank Miller Sin Cityje. Snowtownban nem szaladgálnak golyóálló óriások, néma emberevők és lengén öltözött, uzival hadonászó kurvák (és nem kapunk karcos, a világ mocskán és romlottságán elmélkedő narrációt sem), itt valódi, hús-vér emberekről van szó, akiknek sötét sorsa kényelmetlenül hihető helyzetekben, életszerű, mondhatni, hétköznapi bűnügyekben manifesztálódik. Ez a realizmus a sorozat alapja, és bármily furcsán hangozzék, Templesmith sajátos képi világa is ebből indul ki: igaz, hogy erősen stilizált, igaz, hogy az emberek és tárgyak helyett magát a pillanatot, annak hangulatát ragadja meg (nagyon szépen játszik a színekkel és a fényekkel), de a gesztusok és mimikák az utolsó mozzanatokig autentikusak, és az egész absztrakt gyönyörűség mélyén ott bujkál a való világ.

A körülmények persze még így is kissé extrémek: Snowtown a klasszikus (vagy mondhatjuk: sztereotip) noir-város, ahol semmi sincs rendben, ahol az emberek pocsék körülmények közt élnek (néha mintha nem is Amerikában, hanem a Közel-Kelet egyik rosszabb szegletében lennénk), hatalmas a szegénység és a bűn, és ráadásul az egészet még valami megfoghatatlanul misztikus hangulat is belengi. Ez utóbbinak részei a karakterek, így pl. maga Fell is, akiről nem tudjuk meg, miért helyezték át a pokolnak ebbe a bugyrába, vagy az a bizonyos, ijesztő nővérruás alak, aki Richard Nixon maszkban bonyolít az utcán gyanús üzelmeket, egyelőre rejtélyes motivációkkal. És persze ott van még az a bizonyos jel, amit a lakók minden házra és magukra is felmázolnak, babonásan úgy gondolva, hogy a város nem fog kárt tenni abban, amin és akin a saját szimbóluma virít –ügyes lépés Ellis részéről annak érdekében, hogy Snowtownt egy saját karakterisztikával, sőt már-már saját akarattal rendelkező, élő-lélegző helyként prezentálja.

Ebben a kegyetlen világban Fell és újdonsült barátja, a vietnámi báros, Mayko, illetve az ő kapcsolatuk jelent csak valamiféle megnyugvást, bár ebbe is beszivárog az őrület és a sötétség. Mayko az első adandó alkalommal megjelöli Fellt (egy tüzes vassal) Snowtown szimbólumával, és Fell maga sem mondható patyolattisztának. Igaz, sokakkal, sőt, mindenkivel ellentétben törődik a várossal és másokkal, és fáradhatatlanul, rendíthetetlenül megy utána minden bűnözőnek, de egyrészt érezzük, hogy a múltjában lapuló rejtély jóval többet jelent holmi feletteseket bosszantó kellemetlenségnél, másrészt pedig alkalmankénti vad tekintetén és szinte gonosz vigyorán amúgyis látható, hogy bujkál benne valami sötétség. Persze szinte mindenki másban is, mert enyhén groteszk vonásaival Templesmith rendre őrületet lop a karakterek arcába.

A Fellnek egyvalami róható fel, hogy őrületes rendszertelenséggel jelenik meg (a nyolcadik és a kilencedik szám közt majdnem eltelt egy év, a kilencedik óta pedig két és fél év), a gyűjteményes kötetből pedig sajnos hiányoznak a füzeteket kiegészítő extra oldalak (vázlatok, háttéranyagok, levelek stb.). De bármelyik formában szerezzük is be, a lényeg ugyanaz: sajátos vízió egy őrület határán ingadozó bűnös városról.